„Régen az égre néztünk és azon töprengtünk, hogy hol a helyünk a csillagok között. Most lefelé nézünk, és csak fészkelődünk a porban.” (Interstellar)

Jól esik szöszmötölni az áprilisi napsütésben, a méhek sürgés – forgásának zümmögő alapzaját hallgatni, néha elmélázni szorgos munkájukon, ahogy fontoskodva és hajbókolva végig udvarolják a kajszibarack törékeny kelyheit, hogy aztán néhány esetlen pukedlivel tetőtől talpig virágporosan vegyenek búcsút tőlük.

Sorra előkerültek a műszerek, előbb óvatos, de jól kimért és összehangolt mozdulatokkal a távcső, majd az okulárok, lencsék és végül a szűrők: neutrál, sárga, zöld, kék, piros. Gondosan, lassú és könnyed mozdulatokkal külön megtisztítottam, ellenőriztem őket. Csak semmi sietség, – ismételgettem, mint egy mantrát magamban – mert nagyon érzékenyek ezek az optikai eszközök. Ez volt az első dolog, amit a csillagászattal együtt megtanultam. A türelem. Szertartásként, kellő pátosszal és kenetteljesen végzem a tisztítás folyamatát, amíg mindenik megtisztulva a zavaró szennytől mosolygósan ragyog a napsütésben, készen arra, hogy teljes erejével begyűjtse a fény leggyengébb hullámait és képpé formálva továbbítsa a világűr hihetetlen szépségét. Elégedetten nyugtázom az eredményt, minden gondosan előkészítve. Mellém szegődött a gondolat, hogy olyan ez, mint az életünk. A nagyheti rituálékban talán kiterítjük a lelkünket, hogy rég nem használt, áporodott ruhadarabként szellőzzék az üdítő szélben, előkotorjuk önmagunk hozományos ládájából és leporoljuk a szívünket, majd kiválogatjuk a megfelelő szűrőket, hogy a látvány minél lenyűgözőbb legyen. Azonban szükségünk van valamire, ami távolabb lát, olyan valamire, ami a leghalványabb fényt is begyűjti, ami az isteni világ tündöklését és reménységét közelebb hozza, hogy lássuk meg azt, ami eddig rejtve volt. Érzékeny és értékes műszer az életünk, ezt sokszor elfelejtjük… Felnézünk az égre, megfürösztjük tekintetünket a világűr néma és végtelen tengerében, amelynek víztükrében apró csillagok hunyorognak vissza ránk, miközben ott lüktet minden lélegzetvételnél a gondolat: „vajon egyedül vagyunk – e?” Elménk kecsesen pislákoló parányi szikráival képtelenek vagyunk felfogni a tér és idő nyomasztó valóságát, mégis ebben a kínzó iszonyatban ott van emberi létünk meghatározó és édesen mámorító irányítója: a kíváncsiság. Hogy ne maradjunk a porban…

Nemsokára sötét lesz, elvégzem az utolsó simításokat, a keresőtávcsőt a főtávcsőhöz párhuzamosítom, úgy ahogy életünket is párhuzamosítani kell Istenhez, hogy az a Vele megegyező irányba mutasson. Bíbelődöm kicsit a beállítással, hogy az irány tökéletes legyen, mert enélkül nehéz a pontos helymeghatározás és kínlódássá válik az észlelés. Kiszemelem a legjobb helyet, hogy az égbolt láthatósága a legnagyobb felületű legyen és zavartalanul keresgélhessek „- A legjobb helyre van szükségem Isten csodáját szemlélni…” – gondolom magamban mosolyogva, miközben a nyugati égen a Vénusz küldi felém sziporkázó sugarait. „Ó, a sugárzó Vénusz, rengeteg merengő és lángoló szív istennője, a szépséges Esthajnalcsillag számos vándor irányadója, Eosforosz, a fényhozó…. bolygóként maga a pokol.” Keleten a Hold már magasan ballag és teljes arcát mutatja a Földnek, ugyanazt az arcot, amivel ősi násztáncát járja évmilliárdok óta bolygónkkal az égi pályán, néha elrejtőzik és néhány napra magára hagyja kedvesét, hogy aztán szégyenlősen ismét megmutassa hamvas arcának sugárzó mosolyát és felöltse hófehér ruháit.

Mivel telihold van, inkább „holdazni” fogok, ezért van szükségem a szűrőkre.

Besötétedett és csend van, csupán néhány kutyaugatás és távoli báránybégetés töri meg ezt a tapintható nesztelenséget: „nyirkos éj volt és hideg sötét volt, Péter aludt, János aludt, Jakab 
aludt, Máté aludt és mind aludtak…” – jutott eszembe Dsida versének néhány sora. Azonban ez nem egy vészterhes csend, hanem habkönnyű lepelként simogató és átölelő csöndesség, amelyet a Hold sugarai némán kulcsolnak át, a harmónia bölcsőjében álomba ringatva a tájat. Kutyáim és macskáim nagy izgalommal kísértek el a kert végébe, azt remélve, hogy jó móka és játék lesz a vége. De csakhamar lefittyedt ábrázattal és szemrehányóan adják tudtomra, hogy tévedtek és elunták a dolgot. Valószínűleg nem értik, mi a jó abban, hogy a gazdi egyhelyben toporog a sötétben és hidegben, majd percekig mozdulatlanul megáll, hogy aztán ismét toporogjon egy sort. A kutyák szép lassan elsomfordálnak, a cicák pedig osonva inkább vadászatba kezdenek.

Noha a Hold elhalványítja a csillagok fényét, a délnyugati égbolton jól kivehető az Orion csillagkép – a nagy Vadász – lehanyatló vonala, ennek vörösen pislákoló csillaga, a Betlegeuse és az Orion köd, amit sikerül lencsevégre kapnom. Őt követik hűséges kutyái, a Nagy kutya ott van a sarkában fényesen tündöklő csillagával, a Szíriusszal.

Most jól esik a csend. Nagypénteken, Krisztus halálakor fájt a döbbenet és keserűség csendje, sötétségbe burkolódzott a világ, meghalt a fény. Az óriási távolságok miatt a fény, csak későn éri el Földünket, lehet, amit látunk, már rég nincs ott, meghalt… De mégis, a ma pillanatában csodálattal tölt el bennünket a látvány, mintha a fény állandó lenne és ez ad reményt újra és újra felnézni az égre és ott önmagunkat keresni.

Búcsút intek az ég kifeszített vásznának és gémberedett újakkal kezdek összepakolni. Előkészítem a „keneteket”, amelyekkel elindulhatok… Tudom, hogy minden éjszaka egy kihívás, egy utazás, amely egyre messzebbre vezet el a teremtés színes és egyedi világának megismerésében. Isten megnyitja az utat, van, aki rálép, van, aki megtorpan, néha a sír felé tart az út, néha Emmausba visz.

A hajnali derengésben szunnyadó nyitott sírhoz a hit prizmája vezet el, melyen Krisztus fénye színekre bomlik, megtörik és egy – egy ecsetvonással tarkává teszi világunkat a feltámadás csodájával. Az élet ünnepével.

Földünk rendkívüli, kozmikus léptékkel mérve nagyon parányi, de szépsége talán páratlan a világegyetemben, nem véletlen, hogy ide születtünk és az sem, hogy Krisztus itt halt meg és itt támadt fel. Csillagok között keressük hajlékunkat, de hosszas, fárasztó út után Isten mellett leljük meg életadó otthonunkat.

Tóth Zoltán Csaba