„Közel van igazságom, jön már szabadításom, és karommal népeket ítélek.” (Ézsaiás 51,5)
„Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre.” (1Péter 1,3)
A Húsvét elteltével lekerülnek a díszek, az asztalról leszedjük az ünnepi terítéket és már azt tervezzük mi a további teendő, mihez kellene fognunk. Egyfajta szomorú tétlenséggel, habozva búcsút intünk mindannak, ami megadta az ünnepélyes hangulatot: készülődés, üzenetek, istentiszteletek, igehirdetések, húsvéti menü, pirostojás…
És ennyi? Újra eltelt egy ünnep, ami ugyan más volt, mint a többi a járvány miatt, de ennek is vége lett, visszatérünk a mókuskerékbe.
Jézus feltámadása az egyedüli igazság, ami nem „csak egy” ünnepet hozott, hanem az újjászületést. Minden halott vagy haldokló, romlandó vagy pusztulásra ítélt dolgot magunk mögött kell hagynunk, le kell mondani róluk, hogy továbbra is viselni tudjuk a megváltottak, a megszabadítottak ünnepi fehér ruháját.
Mi marad nekünk? Az élő reménység.
Nem könnyű reménykedőnek lenni a megfeneklett és a pusztulás jegyeit magán hordozó világban, a jövőkép nélküli és távlatokat vesztett társadalomban, a hazugságra, magamutogatásra és pózolásra épülő kapcsolatokban, a ránk nehezedő közöny és üresség állapotában… A reménység ezért lassan kihal bennünk.
Mi marad tehát nekünk? Az ÉLŐ reménység.
Ezt kaptuk Jézustól, ezzel kell tovább indulnunk.
