AKIRE BÜSZKÉK VAGYUNK!

AKIRE BÜSZKÉK VAGYUNK!

  • Post author:
  • Post category:Aktuális

Köszönet a zselyki fiataloknak, akikkel bejártuk a zselyki temető minden zegzugát…remélem megértették, hogy tartozásunk van.

Hunyadi Imre (1834 – 1925) evangélikus lelkész.

Zselyken lelkészként 1876 – 1908 között szolgálta gyülekezetét, de ezenkívül nemcsak a falu, hanem a vármegye közéleti és közművelődési életében is szerepet vállalt. Több mint tíz évet volt elnöke a Besztercze – Naszód vármegyei Általános Tanító Egyesület sajói fiókkörének.

1883. december 3 – án Zselyken megalakul a Felnőttek Művelődési Egylete, amelynek összejövetelein Láng Simon, Bartha Géza tanítók mellett előadásokat tartott.

1885 – ben a Szászpénteki határon Zselyk község sóskutat vásárolt, az első kapavágást Hunyadi Imre lelkész, a második kapavágást Gásznár János falubíró tette.

1893. április 18 – an kezdték el a régi, romos állapotban lévő lelkészlak lebontását, amely kőből épült 1793 – ban és május 4 – én tették le az új lelkészlak alapkövét, amibe a lelkész család december 2 – án költözhetett be. Következő év február 28 – án került sor a lelkészlak „beszentelésére”, ahogyan a Zselyki Egyházközség Emlékkönyvében olvassuk.

1896. március 31 – án a Millenium – i ünnepség alkalmával adta át a vármegye ház nagytermében gróf Bethlen Pál, Besztercze – Naszód vármegye főispánja Hunyadi Imre lelkésznek az Arany Érdemkeresztet, „melyet neki Őcsászári és Apostoli Királyi Felsége 1896. február hó 12 – én kelt legfelsőbb elhatározásával legkegyelmesebben adományozni méltóztatott.” (Emlékkönyv)

A Millenium – i Év április 23 – án Hunyadi Imre és Józsa Márton igazgató tanító, a magyar állam ezeréves fennállásának tiszteletére, a felnőtt ifjúsággal együtt a templom és iskola köré 14 hársfát – milleniumi fákat – ültettek: I. Ferencz József, Erzsébet királyné, Álmos, Előd, Kund, Ond, Tas, Huba, Töhötöm, Árpád, Szent István, Hunyadi, Eötvös József, Deák Ferencz.

1900. december 25 – én Karácsony első napján szólalt meg a zselyki templomban először a brassói Einschenk Károly által épített új orgona, amit Hunyadi Imre alkalmi imával és beszéddel „beszentelt”.

1905. június 14 – én a Magyar Királyi Vallási és Közoktatási miniszter köszönetét fejezte ki Hunyadi Imrének 17 évi buzgó tevékenységéért, mint gondnoksági tag és elnök a tacsi állami iskola körül.

1906. június 6 – án a Besztercze – Naszód vármegyei Általános Tanítóegyesület sajói fiókkörének közgyűlése, Szentpéteri János elnök vezetésével Hunyadi Imrét díszoklevél kíséretében az egyesület tiszteletbeli tagjává (elnökévé?) választják.

1908. április 1 – én gyenge látása miatt Hunyadi Imre saját kérésére nyugalomba vonult. Őt Mikola János követte, aki 1906 óta kisegítőként, majd 1908. május 1 – től megválasztott lelkészként kezdte el szolgálatát.

Hunyadi Imre feleségével Magyarosi Máriával 1918. november 16 – án ünnepelték gyémántlakodalmukat Zselyken.

1925. április 17 – én délután fél hat órakor 92. esztendős korában Hunyadi Imre válaszolt Urának hazahívó szavára, „ki 52 évig volt az egyház és iskola szolgálatában, s ebből 42 évi áldásos működés Zselykre esett. Emlékezete áldott marad Zselyken időtlen időkig!” (Emlékkönyv).

Megfáradt teste a zselyki temetőben pihen.

Fia dr. Hunyadi Imre óradnai főszolgabíró, alispán. Leánya Keresztesy Lajosné Hunyadi Mária tanítónő.

Idézet az 1876 – 1908 között általa vezetett Emlékkönyvből:

1891. szeptember 12, 13, 14 és 15 – én I. Ferencz József Őcsászári és Apostoli Királyi Felségének jelenléte Beszterczén, megszemlélendő a Sajó és Budak völgyekben megtartott hadgyakorlatot.

13 – án délelőtt 10 órakor többek közt az evangélikus papság is megtette Őfelségénél néhány tagból álló küldöttsége által főtiszteletű dr. Teutsch Dániel úr vezetése alatt hódoló tisztelgését.

A zselyki lelkészhez (Hunyadi Imre), meghallván nevét, e kérdést intézte Őfelsége magyar nyelven:

  • Magyar?

  • Igenis, magyar vagyok, felséges uram!

  • A községe is magyar?

  • A községem is magyar, az egyetlen magyar község e vármegyében, s a lakosok valamennyien evangélikusok.

Mire Őfelsége fejbólintással adott megelégedésének kifejezést, s ezzel a tisztelgés véget ért.”