„Akiket összegyűjtött a különböző országokból: keletről, nyugatról, északról és délről… Adjanak most hálát az Úrnak szeretetéért, az emberekkel tett csodáiért…” (Zsoltár 107, 3.8)
„A szolga aztán jelentette: Uram, megtörtént, amit parancsoltál, de még van hely. Akkor az úr ezt mondta a szolgájának: menj el az utakra és a kerítésekhez és kényszeríts bejönni mindenkit, hogy megteljék a házam.” (Lukács 14, 22 – 23)
Legnagyobb és legértékesebb ünnep, ha egy asztalnál ott az egész nagycsalád. Nehéz mindenkit összegyűjteni, mert szétszóródtak: a nagyszülők falun, a szülők más városban, a gyermekek külföldön, a közeli rokonok szerteszéjjel. Kedves és szívmelengető érzés, amikor nagy ritkán tele a ház, a sok történet, a felhőtlen jókedv, felelevenedő emlék betölti annak minden zugát. Hálás az ember szíve ezekért a pillanatokért, hogy Isten összegyűjtött és egészségben hazahozott mindenkit.
De fájdalmas szomorúság felismerni, hogy legtöbbször a ház üres. Sok hely lenne benne, de mindenkinek megvan a saját élete, komfortzónája és a nagycsalád öröme elég csupán néhány napig. Így hát, marad a távkapcsolat. Jobb esetben…
Legnagyobb és legértékesebb ünnep, ha az asztalnál ott van Krisztus is. Viszont most, Ő a házigazda és bennünket hív meg az Ő vacsorájára, amit elkészített. Választhatunk: elfogadjuk a meghívást, elmegyünk vagy diplomatikusan visszautasítjuk.
Ha betérünk Hozzá és ott leszünk Vele az asztalnál, akkor kóstolunk bele az őszinte szeretet gyümölcsibe, az éhséget és szomjat oltó kegyelem állapotába és az Ige tápláló üzenetébe, az igazi hála felhőtlen örömébe, a mindig élő kapcsolat erejébe.
Ha inkább otthon maradunk az üres hajlékunkba, akkor csupán az emlékek maradnak, amelyek lelkünk ürességében múló pillanatokká fakulnak. Csendesen nyalogatjuk sebeinket.
Jézusnál mindig van hely, a meghívás érvényes!
