„Krisztus azért ül a mennyben, hogy megvárja, míg ellenségei zsámolyul lába elé feküsznek. Ez az ő igazi égi tiszte. Nem alszik odafenn, hanem virraszt értünk. Helytartót sem akar maga helyett: tisztét maga végzi. Hívei számára kész nála a segedelem. Bánt valami valakit? Panaszolja el Krisztusnak, s ő megsegíti. Most még rajtunk az ellenség – test, bűn, halál, s az ítéletnapig rajtunk is marad. Végül azonban Krisztus Istennek adja át az uralmat. Most a szívünkben uralkodik, vigasztal szükségünkben, tisztít s könyörög érettünk. Egykor azonban majd minden ő híve vele uralkodik az Atya jobbján. Mert az igazi utolsó ellenség csak akkor pusztul el. Most még van tévhit, megélhetési gond, csüggedés, mikor az Isten egyszer – egyszer szigorúbban ránk tekint. De már most is van vigasztalásunk. Krisztus az, a mi Főpapunk, aki eleget tett értünk, s látja, hogy az ellenség földhöz akar verni. Ezért harcra kél ellenségeinkkel, s könyörög Istennek, hogy álljon a pártunkra. Ha mi ezt lelkiismeretünkben érezzük, akkor minden szorongattatásban bátor menetelünk van az Atyához. Csak látásunkban van a hiba. Nem elég éles a szemünk, hogy a fellegeket át az égbe nézve meg tudnánk látni Krisztust, amint könyörög érettünk.” (Luther Márton)