Uram, annyi a szomorúság, bánat, kín, gyötrelem és pusztulás a világban, amelyet mi magunk okozunk önmagunknak és egymásnak. Vége a gyermeki boldog állapotnak, amely örömben és reményben lágyan ringatta életünk bölcsőjét.

Nálad van a vigasztalás, te szabadítasz meg fásultságunktól, életuntságunktól, félelmeinktől, depresszív, haldokló lelkiállapotunktól, mindazoktól a halálos veszedelmektől, amelyek testünket – lelkünket fenyegetik.

Benned reménykedünk!

„Mert úgy vélem, az emberek élete nyomorúságos és siralmas, mindenük pusztulásra van ítélve. Ezért szánom őket és siratom zokogva. A jelen életet nem tartom nagy dolognak, a jövendőt pedig a végsőkig gyötrelmesnek, ha arra gondolok, hogy a mindenség végül tűzben ég el és megsemmisül. Ezen zokogok és hogy nincs semmi állandó, hanem minden úgy örvénylik, gomolyog, mint mikor az italt keverjük. Egy és ugyanaz az öröm, a bánat, tudás és tudatlanság, nagy és kicsiny, minden le – föl kavarog és változik az idő gyermekjátékában.”

(Lukianosz: Filozófusok árverése)