„Könnyem lett a kenyerem éjjel nappal, mert egész nap ezt mondogatják nekem: Hol van a te Istened?” (Zsoltár 42, 4)
„Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” (2Korinthus 12,9)
A mindennapi kenyér, nemcsak táplálék, egyszerű pékáru, nagyipari termék, hanem a legnagyobb ajándék és áldás életünkben. És sajnos ez az, ami természetessé, megszokottá, bagatell dologgá vált mindennapjainkban. Ha elveszíti az otthonokban, a családban, a szívekben ezt az áldás jelleget, akkor minden oda van, minden csak megfakult, monokróm sejtése lesz az élet értékes pillanatainak. Értelmét veszti a hajnali éberség és a verejtékes munka, a kovászhoz hasonló mennyország, a küzdéssel növekvő szellem kelesztése, a jóleső édeskés illatok öröme, a pirosra sült, ropogós és tűzforró érzelmek, a lélek lágy bensőjének fehérsége és a hitből fakadó élet frissessége. Az Élet kenyere nélkül, nincs élet és marad a „csak – kenyér”. Emellé párosul a könnyhullatásra és gyászos szomorúságra okod adó kérdés: „Hol van a te Istened?”
Jézus azt mondja: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, többé nem éhezik meg.”
Az éhező ember erőtlenné válik testiekben – lelkiekben, a feltett kérdésekre soha nem fog válaszokat kapni, refrénként szajkózza a süllyesztőbe fulladt életének kudarcait, mintegy hitelt adva a megfeneklett álmoknak.
Az Élet kenyeréből táplálni naponta egész lényünket hálaadásra indító kegyelem, az erőtlenségben, fájdalomban, veszteségben és a lét értelmetlenségének félelmében kiapadhatatlan erőforrás.
Ezzel a kenyérrel tarsolyunkban kell elindulnunk a cél felé.
„Egy reggel majd megindulunk,
és nem lesz csak annyi kenyerünk,
hogy ketté tudjuk törni éppen.”
(Hervay Gizella)
