Uram! Köszönöm neked a szülőföldem, amelynek húsában mélyen kapaszkodnak őseim életének szövevényes gyökerei. Köszönöm, hogy az idő szorításában a gyökerek nem haltak el és nem porladtak el, hanem minden szívdobbanással lökik felém az éltető remény, helytállás és tenni akarás nedveit. Köszönöm neked a mindennapi szomorúság és fájdalom keresztjét, amely fáklyaként rávilágít a különbségre: mit jelent a Te áldásoddal igazságosan és jól uralkodni, kormányozni és mit jelent balga módon tékozolni, herdálni, köpönyeget forgatni, összevissza kapkodni, hazudni és becstelenné tenni az, ami másnak szent. Köszönöm az anyanyelvem, melynek minden egyes szava csoda, az anyai simogatáshoz és az apai kemény kézhez hasonló, köszönöm az idős nemzedék arcának barázdáit, melyeknek szótlanságában tonnányi élettapasztalat rejtőzik. Köszönöm a bölcsőt, amely halk énekkel álomba ringatott és a koporsót, amelynek földben szétporladó fája a múlt és jövőben eggyé váló jelent építi, köszönöm a templomot, amely a Te Igéddel fedett, vígasztalt és vezetett.

Köszönöm, hogy Fiad által nem csupán egy országnak vagyok sokszor megalázott és másodrendű polgára, hanem a mennyek hajlékának gyermeke. Mert a Te országod örök és a Te uralmad megmarad nemzedékről nemzedékre!