Alapige: Apostolok Cselekedetei 2, 22 – 23. 32 – 33. 36 – 39.
Izráelita férfiak, halljátok meg ezeket az igéket! A názáreti Jézust, azt a férfiút, akit az Isten igazolt előttetek erőkkel, csodákkal és jelekkel, amelyeket általa tett az Isten közöttetek, ahogyan magatok is tudjátok, 23 azt, aki az Isten elhatározott döntése és terve szerint adatott oda, ti a pogányok keze által felszegeztétek és megöltétek.
Ezt a Jézust támasztotta fel az Isten, aminek mi valamennyien tanúi vagyunk. 33 Miután tehát felemeltetett az Isten jobbjára, és megkapta az Atyától a megígért Szentlelket, kitöltötte ezt, amint látjátok is, halljátok is.
Tudja meg tehát Izráel egész háza teljes bizonyossággal, hogy Úrrá és Krisztussá tette őt az Isten: azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek.” 37 Amikor ezt hallották, mintha szíven találták volna őket, ezt kérdezték Pétertől és a többi apostoltól: „Mit tegyünk, atyámfiai, férfiak?” 38 Péter így válaszolt: ,,Térjetek meg, és keresztelkedjetek meg valamennyien Jézus Krisztus nevében, bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát. 39 Mert tiétek ez az ígéret és gyermekeiteké, sőt mindazoké is, akik távol vannak, akiket csak elhív magának az Úr, a mi Istenünk.”
Keresztyén Gyülekezet, ünneplő Testvéreim!
„Születtem. Tiltakoztam. S mégis itt vagyok.
Felnőttem. S kérdezed miért? hát nem tudom.
Szabad szerettem volna lenni mindig
S őrök kisértek végig az úton.”
(Radnóti Miklós: Negyedik ecloga)
Keresztyén gyülekezet, ünneplő testvéreim!
Születünk. Felnövünk. És ezzel elhagyjuk gyermeki világunk naivitásának játékait. Végig járjuk életünk apró lépéseit és ehhez az úthoz párhuzamosan hozzátartozik az Istenhez, Krisztushoz vezető ösvény is. Komoly felnőttekként sokszor tiltakozunk és gyors meggondolatlansággal mondjuk „követlek Mester bárhová mész” Tagadunk és megingathatatlan határozottsággal valljuk: „nem ismerem ezt az embert”
Meg szeretnénk érezni a szabadság valódi ízét, a joggyakorlás mámorító érzését a „feszítsd meg” – et kiáltókkal együtt, de legtöbbször csupán a függetlenség illúziójába hajszoljuk önmagunk, mert a bűn és vádoló lelkiismeretünk zsoldosai kísérnek végig azon az úton, ami Krisztus haláláig a Golgotáig vezet. Előre megszabott út, rabságunk útja.
Itt vagyunk, ide értünk és sokszor bizonytalan, halk a válasz, amit adunk létünk értelmére, a „mivégre vagyunk – e világon” kérdésre vonatkozóan.
A költő szavai mélyítik el életünk legnagyobb drámáját, a vádlókból vádlottakká, vétkesekké válás tényét, amit alapigénkből is hallhattunk: „felszegeztétek és megöltétek őt.”
Péter szavai érthetőek, egyenesek, ólomsúllyal zúdulnak az emberi lelkiismeretre, szíven találnak.
Itt már semmit nem ér a felnőttek komolysága, hiába a tiltakozás, a habozás vagy mentegetőzést.
„Izraelita férfiak, halljátok ezeket az igéket! Azt, aki az Isten elhatározott döntése és terve szerint adatott oda, ti a pogányok keze által felszegeztétek és megöltétek.”
A lelkem kibúvót keresve azt mondatja velem: tiltakozom. De mégis itt vagyok és ott találom magam a vétkes tömegben, mert bűneinkkel újra és újra megfeszítjük őt, habozásunkkal, közönyünkkel, hitetlenségünkkel újra és újra halálra ítéljük megváltónkat. Az ítélet jogos, a szabadság felé vezető út helyett őrök kísérnek végig saját rabságunk bezárt cellája felé.
Nagyon érdekes a kérdés: miért? Valahogy furcsa az emberi természet. Elhagyja azt, amit szeret, megfeledkezik arról, ami jó, csodálatos, az ellen fordul, aki életének része volt.
Jézust az Isten igazolta erőkkel, csodákkal, jelekkel közöttünk, ahogyan tudjuk. Nyilvánvaló számunkra, hogy Jézus ott volt életünk kilátástalannak tűnő helyzeteiben, ott volt és őrködött a betegágy mellett, vigyázott a családi békére, az idő értékére, a gyermekkor és az öregség boldog vagy fájdalmas pillanataira, a megfáradt lélek csendességére.
Erők, csodák, jelek. Az Isteni kegyelem és szeretet jelenléte életünkben. De nekünk talán ez kevés, többre vágyunk, vagy túl sok nekünk ez a szeretet, nehéz elviselnünk, éget, fájdalmas ezért hagyjuk, hogy legyen, aminek lennie kell.
Mégis az Isteni ígéret beteljesedik, tőlünk függetlenül is, az Isten atyai irgalma szelíden megbocsátó, megtöri mindazt, amit emberi elménk végessége korlátok közé zár. Sokkal többet ad, mint az gondolnák. Részeseivé akar tenni bennünket a feltámadás és a Szentlélek kitöltetésének csodájában.
Logikánk felteszi a kérdést: megérdemeljük – e? Az isteni szeretetnek nincs logikája. Az atyai szeretet nyilvánvaló, megmásíthatatlan. Olyan bensőséges pillanat, amely lerántja bűneink rabságának béklyóit, kiemel a pusztulás, kétségbeesés útvesztőjéből. A szeretet szíven talál.
Itt vagyunk. Egymástól kérdezzük: miért? Nem tudom – szól az őszinte, ámde lesújtó válasz. Mit tegyünk férfiak, atyámfiai?
Égető a kérdés, mert a szavak súlyosok, a szavak egyenes tőrként szívünkbe hatoltak és fáj, sajog ez a hamis ideálóktól, haszontalan, konok törtetéstől, magányba burkolódzó lázadozástól megfáradt szív.
Szíven találtak, megérintették lelkiismeretünk legmélyebb zugát.
Isten útja nem áll meg itt, Isten ígérete megadja a változás lehetőségét, kiemelt ebből a lesújtó és megsemmisítő pillanatból és új útra, a kegyelem útjára helyezi lábunk:
„Térjetek meg és keresztelkedjetek meg valamennyien Jézus Krisztus nevében, bűneitek bocsánatára és megkapjátok a Szentlélek ajándékát.”
Szükségünk van a belülről fakadó, jóirányú változásra, az új ember felöltésére. Szembe kell néznünk önmagunkkal, felelősséggel vállalnunk kell tetteinket. Meg kell állnunk Teremtőnk előtt és alázattal be kell ismernünk „atyám vétkeztem ellened és az ég ellen!”
Ekkor következik be a pünkösdi csoda, ekkor kezdjük érezni a Szentélek munkáját és megszentelő erejét életünkön. Megváltozunk és Jézus tisztára mos bennünket. A Szentélek tüze felperzseli szívünk gazos talaját, hogy elkészítse a termékeny talajt a megbocsátó szeretet és kegyelem magvainak.
Tóth Zoltán Csaba