Eljött a pillanat! Anya hosszan nézte gyermekét, aki ragyogó fehér ingecskében, élre vasalt szövetnadrágban, óriási iskolatáskával a hátán és friss virágcsokorral a kezében toporgott a küszöbön és nyafogó szemrehányással ismételgette „anya, el fogunk késni!” Anya jó erősen megölelte, majd kézen fogta őt „persze, menjünk…”

Eljött a pillanat! A gyermek egy másodpercre megállt a küszöbön és csodálkozva visszanézett anyjára, miért bámulja őt, olyan hosszasan, „Anya, ne már…minden rendben lesz…” és rohanva becsapta maga mögött az ajtót. „Vigyázz az átjárón és edd meg a szendvicsedet… és ha hazajössz az ebéd a hűtőben, csak meg kell melegíteni…és vigyázz magadra…” de ezt már a gyermek nem hallotta, mert örült, hogy végre egyedül mehet a maga útján. Szabad.

Eljött a pillanat! „Anya, vigyázz a lépcsőn…” szorította meg a gyermek erősen anya karját és apró léptekkel vezette lefele a lépcsőn. „Bevetted a gyógyszereidet?” mire anya némán bólintott. „Kimegyünk egy kicsit sétálni, felöltöztél jól, csalós még az időjárás.” Anya mosolyogva pihentette meg ráncos kezét gyermeke arcán „igen, persze…”. „Várj egy picit, ki kell vennem valamit az autóból…” Anya a küszöbön álldogálva hosszasan, megnyugvással nézte virágcsokorral visszatérő, fehér pólós, farmernadrágos fiát, akinek fekete hajszálai enyhén már deresedtek. „Ezt neked hoztam…”

Uram, tudom, hogy legtöbbször olyan gyermeked vagyok, aki nem figyel intő szavadra, jó tanácsaidra, irányításodra, nevelő és tanító szándékú útmutatásodra, de kérlek ne tévessz engem szem elől, ne hagyj bátorítás és támasz nélkül. Fiad által, szabadíts meg a tévelygés sötétségéből, mert sokszor észre sem veszem, hogy rossz úton járok!