„Beszéljetek szívhez szólóan Jeruzsálemmel és hirdessétek neki, hogy letelt rabsága, megbűnhődött bűnéért…” (Ézsaiás 40, 2)
„A teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára.” (Róma 8, 21)
Uram! Saját vétkeim börtöncellájának magányában csupán a penészvirág mosolyog vissza rám mindennap, ugyanarról a helyről, mindig ugyanakkor, amikor vágyakozó szemem a rácsokon túli, napsütésben fürdő kinti világot fürkészi. Időnként a lélek bűnterhelt, állott levegőjét friss szellő üdíti fel. A remény lehelete, amely minden elrontott pillanatot helyrehoz és megszabadít a gyötrő lelkiismeret sebeket felszaggató és örökké ismétlődő perceitől.
„Kegyelem!” – kiáltom naponta felőrlő rabságom kínjaiban, életem bezárt redves falait döngetve.
„Még egy kis idő…” – válaszol mindennap a jéghideg, merev rácsokon mellém férkőzött angyal, ugyanarról a helyről, mindig ugyanakkor – „…és szabad leszel. Mehetsz, mert megbocsáttattak bűneid.”
Érzem, hogy szavai csendesen oldozzák le a súlyos bilincset szívemről, amely szabadon kezd szárnyalni az új élet lehetőségeinek végtelen láthatárán.
