Te nap mint nap szeretettel fordulsz felénk, de mi gyűlölettel és irigységgel viszonozzuk ezt irántad és embertársunk iránt.

Gondoskodó karod lepelként betakar bennünket a nehéz, vajúdó órákban, de mi ütünk, taposunk és érzéketlenül kirekesztünk másokat életünkből.

Te türelmesen meghallgatod kéréseinket, nyavajgásainkat, panaszainkat, hisztijeinket, mi idegesen ordítozunk egymással, nap mint nap a stressztől és indulattól remegünk.

Te békességgel közeledsz hozzánk, de mi lihegünk a vér szagát kívánva, fegyvereket kovácsolunk és stratégiákat dolgozunk ki, hogy tovább harcoljunk megalkotott és képzelt ellenségeinkkel.

Te megbízol bennünk és ránk bíztad a világot, ezt a csodálatos Éden kertet, de mi ölünk, romba döntünk, irtunk, mérgezünk, nyerészkedünk és csámcsogva tort ülünk a természet pusztulása felett.

Te mellénk adtad a betegeket, a szegényeket, a nélkülözőket, az utcákon kóborló kutyákat, a velejükig kihasznált lovakat, az eldobott állatokat, de a kezünkben továbbra is korbács és súlyos lánc van.

Te ránk bíztad saját lelkünket, de mi gépeket építünk, saját képünkre és hasonlatosságunkra, hogy azok dolgozzanak, gondolkozzanak és érezzenek helyettünk.

Te önmagadat adtad értünk, de mi inkább saját énünk retusált fotóját választjuk és egymást bálványozzuk, önmagunkat tömjénezzük.

Te az életet adod nekünk, de utánunk a halál börtönének őrei gondosan bezárják saját rabságunk cellájának ajtaját.