„Megvigasztalja az Úr a Siont.” (Zakariás 1,17)
„Aki ilyen halálos veszedelemből megszabadított minket és meg is fog szabadítani. Benne reménykedünk, hogy ezután is megszabadít…” (2korinthus 1,10)
Uram, annyi a szomorúság, bánat, kín, gyötrelem és pusztulás a világban, amelyet mi magunk okozunk önmagunknak és egymásnak. Vége a gyermeki boldog állapotnak, amely örömben és reményben lágyan ringatta életünk bölcsőjét.
Nálad van a vigasztalás, te szabadítasz meg fásultságunktól, életuntságunktól, félelmeinktől, depresszív, haldokló lelkiállapotunktól, mindazoktól a halálos veszedelmektől, amelyek testünket – lelkünket fenyegetik.
Benned reménykedünk!
„Mert úgy vélem, az emberek élete nyomorúságos és siralmas, mindenük pusztulásra van ítélve. Ezért szánom őket és siratom zokogva. A jelen életet nem tartom nagy dolognak, a jövendőt pedig a végsőkig gyötrelmesnek, ha arra gondolok, hogy a mindenség végül tűzben ég el és megsemmisül. Ezen zokogok és hogy nincs semmi állandó, hanem minden úgy örvénylik, gomolyog, mint mikor az italt keverjük. Egy és ugyanaz az öröm, a bánat, tudás és tudatlanság, nagy és kicsiny, minden le – föl kavarog és változik az idő gyermekjátékában.”
(Lukianosz: Filozófusok árverése)
