Hosszú utat tettünk meg a Golgotáig, szenvedésektől, meghasonlásoktól teli volt ez az út, ami elvezetett Fiad keresztjéig. A magányos éjszakán, amikor Fiad szenvedett, mi elhagytuk Őt, nem enyhítettük fájdalmát, nem imádkoztunk érte, hanem inkább elárultuk 30 vértől áztatott ezüstért. Amikor ítélkezni kellett, ott voltunk a háborgó tömegben és elégedetten „feszítsd meg” -et kiáltottunk, pedig választhattunk volna az Igaz Ember és egy rabló között, és mi rosszul választottunk. Ki kellett volna állnunk az igazság mellett és Fiad mellett, de mi háromszor is megtagadtuk Őt, mintha idegen volna számunkra. Kényelmesebb volt azt mondani, hogy nem ismerjük ezt az embert. És most itt állunk magányosan kereszted, halálod előtt. Üresen, békétlen, nyugtalan lélekkel, bűneinkkel, saját keresztjeinkkel. Szeretnénk megváltani önmagunkat, keressük testünkön a szegek helyét, fejünkön súlyos töviskoronád, de nem találunk semmit, mert a megváltást nem mi végeztük el önmagunkon, hanem Szent Fiad vére váltotta meg a világot. Amíg mi életünkkel, félelmeinkkel, kiábrándultságainkkal, nyerészkedéseinkkel, becsvágyunkkal vagy gőgös indulatainkkal voltunk elfoglalva, Jézus meghalt értünk és ezáltal üdvösségünket munkálta. Urunk, kérünk bocsáss meg nekünk, kérünk nézd el, hogy oly sokszor elbuktunk, hogy eltávolodtunk Tőled. Szabadíts meg félelmeinktől és Fiad drága, szent vére mosson meg bennünket, tisztítsa meg szívünk – lelkünk, hogy kereszted előtt alázattal és őszinte bűnbánattal térdet hajtva tegyük eléd egész, megterhelt életünket.