Introitus: Zsoltár 102, 1 – 14.
„Hallgasd meg, URam, imádságomat, jusson hozzád kiáltásom! 3 Ne rejtsd el előlem orcádat, ha szorult helyzetben vagyok! Fordítsd felém füledet, ha kiáltok, siess, hallgass meg engem! 4 Mert elmúlnak napjaim, mint a füst, izzanak csontjaim, mint a parázs. 5 Szívem olyan, mint a levágott és elszáradt fű, még az evésről is elfelejtkezem. 6 Hangos jajgatásom közben húsom a csontomra száradt. 7 A pusztai pelikánhoz hasonlítok, olyan vagyok, mint bagoly a romok közt. 8 Álmatlan vagyok és oly magányos, mint madár a háztetőn. 9 Mindennap gyaláznak ellenségeim, csúfolóim átkoznak engem. 10 Hamut eszem kenyér gyanánt, és italomat könnyekkel keverem 11 háborgó haragod miatt, mert fölemeltél, és eldobtál engem. 12 Napjaim olyanok, mint a megnyúlt árnyék, én pedig elszáradok, mint a fű. 13 De te, URam, örökre megmaradsz, nemzedékről nemzedékre emlegetnek. 14 Indulj irgalomra Sion iránt, mert ideje, hogy megkegyelmezz neki, itt van már az ideje!”
Dicsőség az Atya, Fiú, Szentlélek Istennek!
Bűnvalló imádság:
Mindenható Istenünk, mennyei Atyánk!
A lassan beköszöntő téllel, bennünk is úrrá lesz egyfajta búskomorság, szürkés – fagyos hangulat. Lelkünk ráhangolódik a természet változásaira: a lombkoronájukat vesztett fák komor képére, a fogyó napfény és a meghosszabodott éjszakák sötétségére, az egykor hangos erdő – mező most síri csendjére, pusztaságára.
Mindezek eszünkbe juttatják nem csak az idő változásait és annak múlását, hanem a halandóság és elmúlás tényét is. Szomorúság tölti be szívünk és elkeseredik lelkünk, ha rádöbbenünk, hogy ez a földi életünk is a nagy búcsúzás pillanatával fog egyszer véget érni. Fájdalmasan tekintünk végig rajta és próbáljuk feltartóztatni a leltározást és a számadást, mert tudjuk, hogy életünk jó dolgai között nagyon sok a rossz tett is, az olyan cselekedet, amit másképp kellett volna csinálnunk. Kérünk téged Istenünk bocsáss meg nekünk: azért, mert esendők vagyunk, mert képtelenek vagyunk a te elvárásaid szerint élni és kérünk, hogy bocsáss meg azért is, mert sokszor megtehettük volna azt, ami emberséges és nem tettük. E kétségbeesésen túl add meg nekünk, hogy már most felismerjük a Te országodat és benne az újrakezdés és az új élet reménységét. Kérünk add meg a tisztánlátás ajándékát és add meg az önmagával megbékült élet boldogságát.
Hallgass meg, irgalmazz nekünk, könyörülj rajtunk!
Kegyelmi ige:
„Jézus mondja: Mert az én Atyámnak az az akarata, hogy aki látja a Fiút, és hisz benne, annak örök élete legyen, én pedig feltámasztom azt az utolsó napon.”(Jn 6, 40)
Mert úgy szerette Isten ezt a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta érte, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.
Dicsőség a magasságos mennyekben Istennek!
Epistola: 1Korinthus 15, 35 – 49.
Evangélium: János evangéliuma 5, 24 – 29. (A Fiú feltámaszt és ítél)
Az igehirdetés alapigéje: Ézsaiás könyve 65, 17 – 25.
„Mert én új eget és új földet teremtek, a régire nem is emlékeznek, senkinek sem jut eszébe. 18 Ezért örvendjetek és vigadjatok mindörökké annak, amit teremtek. Mert Jeruzsálemet vigasságra teremtem, népét pedig örömre. 19 Vigadozni fogok Jeruzsálemmel, és örvendezni népemmel. Nem hallatszik ott többé sírás és jajgatás hangja. 20 Nem lesz ott olyan csecsemő, aki csak néhány napig él, sem öreg ember, aki magas kort nem ér. Mert a legfiatalabb is százéves korában hal meg, és aki nem ér meg száz évet, átkozottnak számít. 21 Házakat építenek, és laknak bennük, szőlőket ültetnek, és élvezik gyümölcsüket. 22 Nem úgy építenek, hogy más lakjék benne, nem úgy ültetnek, hogy más élvezze. Mert népem élete oly hosszú lesz, mint a fáké. Választottjaim maguk élnek munkájuk eredményéből. 23 Nem hiába fáradoznak, nem veszedelemre szülnek, mert az ÚR áldott népe ez, ivadékaival együtt. 24 Mielőtt kiáltanak, én már válaszolok, még beszélnek, én már meghallgatom. 25 A farkas a báránnyal együtt legel, az oroszlán szalmát eszik, mint a marha, és a kígyónak por lesz a kenyere. Nem árt és nem pusztít szent hegyemen senki – mondja az ÚR.”