Kegyelem néktek és békesség Istentől a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól. Ámen

Olvasom Isten igéjét, Pál apostolnak a Timóteushoz írott első leveléből, a második rész első hat versében hozzánk szólani a következőképpen:

1 Arra kérlek mindenekelőtt, hogy tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért, 2 a királyokért és minden feljebbvalóért, hogy nyugodt és csendes életet éljünk teljes istenfélelemben és tisztességben. 3 Ez jó és kedves a mi üdvözítő Istenünk színe előtt, 4 aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére. 5 Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, 6 aki váltságul adta önmagát mindenkiért tanúbizonyságként a maga idejében.

Isten áldása legyen az Ige hallgatásán és annak megtartásán is. Ámen.

Kedves Hallgatók, keresztyén Testvéreim!

A Húsvét ünnepét követő 5. vasárnap egyházunkban a ROGATE nevet viseli, vagyis az istentisztelet központi témája, annak alapgondolata az imádságra való bátorítás, az imádkozásra való felszólítás.

Mindannyian nagyon jól tudjuk, – legalábbis elviekben, – hogy az imádkozás, az imádság keresztyén életünk része, az Istennel való élő kapcsolat mély és őszinte kifejezője, vagy a legközhelyesebben megfogalmazva az imádság beszélgetés Istennel, kommunikálás mennyei Atyánkkal.

Ezt már sokszor hallottuk, talán a meghatározás is stimmel, de mégis valahogy ebben a felszínessé vált, csupán a látszatra adó érdek világunkban egyre idegenebbül vagy semmitmondóan cseng vissza ennek jelentése, tartalma, üzenete.

A mai vasárnap édes – keserű aktualitása éppen abban a kérdésben rejlik, hogy az imádság hozzá tartozik – e hétköznapjainkhoz, életünk részét képezi –e, egyáltalán tudunk, szoktunk – e imádkozni, vagy érdemes – e imádkoznunk, érezzük – e annak erejét vagy hiányát lelkünkben, életünkben?

Most bizonyára mindannyian kissé felháborodottan rávágjuk, hogy a válasz egyértelmű: igen, szoktunk imádkozni.

És valóban, kissé cinikusan megfogalmazva ugyan, de rájövünk mikor és milyen formában szoktuk ezt tenni: szólunk Istennek, általában amikor már nagy baj van, amikor fejünk felett összecsaptak a hullámok, tehetelenek vagyunk és a szükség megkívánja, vagy talán hébe – hóba nagy kapkodva elmormolunk egy még a nagyszülők valamelyikétől tanult Miatyánkot, vagy lehet, hogy néha alkalomadtán elejtünk egy – két kérést igazából nem is remélve, hogy arra válasz is fog jönni.

Néha imádkozunk: magunkban – magunknak és általában imádságaink csakis rólunk szólnak. Vagy kérünk vagy panaszkodunk, és ha valami nem úgy történik, ahogy az kértük, gondoltuk vagy terveztük, akkor jön a keserű szájíz, a kudarc, a vád, hogy még Isten sem hallgat meg minket. Közömbössé válunk és saját elvárásaink egyre messzebre sodornak az Isteni világ lényegétől.

Az emberi élet e tragikus pillanata sejlik fel Dsida Jenő: Az utolsó miatyánk című versének záró szakaszában, amikor is a költő ezt írja:

“Csillagok villognak.
Hunyorogva int egy.
Legyen meg a Te akaratod!
Nekem minden mindegy.”

Ez a minden – mindegy, közömbös állapot az emberi lélek megüresedésében, sivárságában csúcsosodik ki, amikor az ember belevész a hétköznapok szürke monotóniájába, az abszurdig fokozott rutinba, az agyon ismételgetett, elcsépelt klisékbe, a reklámszövegek megváltásszerű abszolút igazságokat harsogó szlogenjeibe, egy mesterkélt világ túlzott elvárásaiba.

Lehangoló valóság az, ahol nincs igény alámerülni a lelki és szellemi világ mélységeibe, ahol nincs szükség az Isten ismeretére, hanem helyette inkább pózolunk és nap mint nap hazudunk önmagunknak, hogy minden “OKÉ” és “köszönöm jól vagyok!”

Isten változtatni akar ezen az állapoton, hogy ne legyen minden – mindegy, hogy ne vesszünk bele a látszatba, hanem találjunk vissza valódi énünk értékeihez és az Istennel való kapcsolat fontosságához.

Felolvasott alapigénkben Pál apostol mindenek előtt arra kéri Timóteust, hogy a gyülekezet tagjaival együtt tartsanak könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat… azért, hogy valami változzék.

Ennek feltétele az, hogy személyesen mindenki megtanuljon ismét imádkozni, hogy az ne csupán egy pótcselekvés legyen, ne is a szükség okozta kényszer vagy egy felső hatalom elvárása, hanem az Istennel való együttlét élménye, az isteni világra való teljes ráhangolódás állapota, amelyben hagyja az ember, hogy Isten “csöndesen és váratlanul átölje”, ahogy Ady csodálatosan megfogalmazza, hogy onnan erőt, reményt meríthessen és teljes gyermeki odaadással, bizalommal ki tudja mondani: Mi Atyánk.

Pál bátorítja a gyülekezetet, hogy lépjen ki belső szobájának homályából, annak óvó rejtekéből és ez ne csak személyes ügy maradjon, hanem tudjanak egymásért is imádkozni, sőt az apostol kitágítja ennek lehetőségeit, amikor azt mondja: imádkozzatok minden emberért.

Isten nem csupán az Én egyszemélyes Atyám, hanem a Mi Atyánk.

Milyen nagy kihívás ez mindenki számára!

Mert ebben a “minden emberben” mindenki helyet kap kor, nem, vallás, státusz és egyéb kritériumoktól, előítéletektől függetlenül: ott van az ellenség, az idegen, a jövevény, az elöljárók, a vezetők, az irigyek, a rosszakarók, a más nézetet vallók, azok akik LIKE – olnak bennünket és azok akik elutasítanak és így tovább.

Természetes módon helyet kapnak azok, akiket szeretünk, akik ott vannak minden szívdobbanásunkban, akik fontosak számunkra: a család, a házastárs, gyermekek, unokák és talán a barátok, a közeliek.

És nagy lélegzetvétel következik, amikor erőt kell merítenünk, amikor mondhatnánk természetellenes módon helyet kapnak azok akiket távol tartunk magunktól.

Pál kiemeli annak szükségességét, hogy imádkozni kell, könyörögni a felsőbbségért, a királyokért, az előljárókért, még olyan helyzetben is, amikor esetleg elnyomó vagy idegen hatalom képviselői ők, politikai, egyházi vagy világi vezetők.

És valljuk be őszintén a felsőbbséget mi sem mindig szeretjük, sőt valószínű naponta dühösen jegyezzük meg, hogy elegünk van belőlük. Ismerős hozzáállás, ismerős szavak. A jézusi szeretet azonban elsősorban alázatra és elfogadásra tanít meg bennünket és arra, hogy a vádak, szitkok, zúgolódások helyett a mindenek feletti jó és személyes példaadás győzedelmeskedjen. Talán túlzott idealizmus rejtőzik ebben a felhívásban, azonban imádkoznunk kell azokért is, akik életünket, sorsunkat igazgatják, hogy ezt tegyék bölcsen, tisztességben, istenfélelemben, felelősséggel a közjó érdekében, mert ez saját életünkre nézve is lényeges dolog. Imádkozni kell, hogy környezetünk bábelinek tűnő zűrzavarában megvalósuljon a békesség, a tolerancián alapuló egyetértés, a közös tervekre és célokra való törekvés, mert csakis ezáltal juthatunk előre.

Igy válik a mai vasárnap igei üzenetének kulcsszavává a közösség fogalma.

Miért kell bárkiért is imádkoznunk?

Egyrészt azért – az Ige szavait idézve – mert “ez jó és kedves a mi üdvözítő Istenünk színe előtt”. Röviden, ez a helyes keresztyéni magatartás.

Másrészt azért, hogy az igazi közösség megvalósuljunk ember és Isten, ember és ember között. János evangéliumában Jézus az Ő főpapi imádságában azért könyörög mindenkiért, hogy „mindnyájan egyek legyenek.

Mert ahol nincs közösség, ahol nincs személyes kapcsolat, ott hiányosságok vannak, ahol egy népben, etnikumban, gyülekezetben, csoportban, családban nincs meg az élő közösség ereje, ott széthúzás, felörlődés, szétszéledés, nézeteltérések vannak. Ahol hiányzik a közösség életképessége, ott némaság, elidegenedés van.

Ahol a közösség formális érdekszervezet és csupán önmagunkról szól, ott nincsenek távlatok, nincsenek eredmények, nincsen jövőkép. Ahol viszont megvalósul az isteni értékek szerinti közösség ott már nincs helye az aroganciának, az önzésnek, a viszálynak és a belső bomlasztásnak.

És talán a legfontosabb, ezt megértenünk.

Mert tudjuk nagyon jól, hogy az ember vágyik, éhezik a közösségre, érzi a közösség megvalósulásának kényszerét, keresi azt, szeretne valahová tartozni, valahol otthon lenni. A közösségi oldalak, a minden behálozó szocializálódás világában talán azt mondhatnák nincs okunk aggodalomra, hiszen minden rendben van, mert pillanatokon belül megtudhatjuk egymás örömeit, bánatait, az egymás életében történt személyes, néha legintimebb eseményeket, pillanatokat is, információkat szerezhetünk a közösségi lét minden rezdüléséről.

De valóban igazi közösség ez, valóban érezzük – e a virtuális létbe zárva a közösség áldásait vagy csupán egysíkú látszatvilág ez, egy retusált fényképbe rejtett mesterkélt mosoly?

Kedves Testvéreim! Egy az Isten, egy a közbenjáró Isten és ember között, az Úr Jézus. Az imádságon keresztül eljutunk az igazság megismerésére, eljutunk a Krisztusi tanítás lényegi elsajátításához, eljutunk a felismeréshez, hogy egy közösségnek összetartó ereje azon a krisztusi bátorításon alapszik, ami látszólag egyszerű dolgokból áll: szeret, türelem, békesség, odafigyelés, odaadás, önzetlenség, segítségnyújtás, lelki – szellemi építkezés.

Ezek az isteni kegyelem áldásai, annak gyümölcsei. Ezért kell szüntelenül imádkoznunk, és kérnünk Istent, hogy ez megvalósuljon.

Végezetül Pál apostol felhívja a figyelmünket arra a fontos dologra, hogy az imádságban benne van a HÁLAADÁS is, amiről gyakran megfeledkezünk.

A hála az élet apró csodáinak felfedezése, mondhatjuk úgyis, hogy a háladásra serkentő pillanatok tengernyi életünk apró gyöngyszemei, olyan felvillanó hangjegyek, amelyek a kiteljesedett lélek dallamává forrnak össze, és amelyek lehet mégis gyakran triviálisnak, megszokottnak tűnnek.

Ott van mindannyiunkban a kérdés: Miért is kell hálásnak lennem?

A válaszhoz pedig le kell pergetnünk életünk képsorait:

– Azért kell hálásnak lennem, mert helyét kereső fiatalként nem vagyok csupán csellengő ebben a világban, nem vagyok rabja egy fogyasztói társadalom hatalmának.

– hálát kell adnom azért mert családfőként, szűlőként nem keseredtem még bele a mindennapi stresszes kenyérkereset hajszájába,

– hálát kell adnom azért mert idősként, nem vagyok egyedül vagy magányos, mert mindig van aki egy jó szót szóljon és van valaki mellettem.

– Hálát kell adnom azért mert a nehéz pillanatokban is van aki rám mosolyog és fogja a kezem,

– Azért mert lelkemben nincs félelem, nincs pánik, mert bennsőm nincs kiüresedve, kiégve,

– Hálát kell adnom azért mert van elég erőm a holnaphoz és arra, hogy ne tűrjem szótlanul a világ változásait,

– azért mert esendő emberi mivoltomban is képes vagyok a nap mint nap megvalósuló emberi kapcsolatok átélésére tiszta szavakon, őszinte gesztusokon vagy érintésen keresztül.

Sok mindenért hálát kell adnom, sok mindenért van amiért hálát adjunk és ezt újra és újra meg kell tanulni.

Ott ahol Isten jelen van ott csodák történnek a lágyan ránkhulló kegyelmen keresztül. Ha Istennel megvan a kapcsolat az imádság által, akkor biztosan megváltozik a személyes élet és a közösségi élet is és ott örömteli dolgok történnek.

Kérlek titeket mindenekelőtt imádkozzatok – fogalmazza meg Pál. Mert Jézus is ezt tette, Ő erre tanított bennünket és az Ő példáját követve életünk hiteles keresztyéni életté válik.

Adja a Mennyei Atyánk, hogy ez ne csak hiú ábránd vagy utópia legyen, hanem megélt valóság, élő és éltető kapcsolattá váljon.

„Ha segítségül hívtok, és állhatatosan imádkoztok hozzám, akkor meghallgatlak benneteket. Megtaláltok engem, ha teljes szívvel kerestek, és teljes szívvel folyamodtok hozzám.” – olvassuk Jeremiás könyvében. Ámen.

A mindeható Isten adja az Ő Szentlelkének erejét, hogy beszéde lakozzék mibennünk gazdagon, hogy mi sok jó és áldott gyümölcsöt teremjünk az Ő nevének dicsőségére. Ámen

Tóth Zoltán Csaba