Advent első vasárnapján a keresztény hagyományok szerint megkezdődik az új egyházi év és a felkészülés a karácsonyra. Az advent időszakának első nyomai a VI. század első felében lelhetők fel, az ünnepvárás idejét 1570-ben V. Pius pápa tette kötelezővé az egész egyházban. Ez idő alatt a liturgiai színe a lila. A négy vasárnapot magában foglaló advent a Szent András apostol ünnepéhez (november 30.) legközelebb eső vasárnap kezdődik, illetve annak előestéjével kezdődik és négy hétből áll, a negyedik többnyire csonka, és december 24-ig tart. December 25-ét a IV. század óta Krisztus születése napjának, és mára világszerte a szeretet ünnepének is tekintik.
A 19–20. század óta szokássá vált adventi koszorú készítés. Az adventi koszorú ősét 1839-ben Johann H. Wichern német evangélikus lelkész készítette el: egy felfüggesztett szekérkeréken 23 gyertyát helyezett el, melyek közül minden nap eggyel többet gyújtott meg karácsonyig. Hagyomány, hogy a karácsony előtti vasárnapokon egy-egy gyertyát gyújtanak az adventi koszorún. Ez a vallási szokások szerint három lila és egy rózsaszín (esetleg fehér) gyertyából áll. Az adventi koszorún megjelenő lila szín is a bűnbánatot szimbolizálja, amelyet megtör a harmadik vasárnap rózsaszín gyertyával jelzett, örömre való utalása, azaz az “örömvasárnap”. A koszorú a remény jelképe, hogy nem a sötétség és a halál, hanem a világosság és az élet győzedelmeskedik.
Túrmezei Erzsébet: ÁDVENTI HARANGSZÓ
Borús szemű, gondbarázdált,
fáradt arcú emberek.
Itt is egy és ott is egy.
Vége sincs és száma sincs.
Mellettem sodródnak el
mind az utcaforgatagban.
Várja őket íróasztal,
akta, gép, katedra, műhely,
munka terhe, kenyér gondja.
A nagy város ontja, ontja
őket végtelen tömegben.
Gondbarázdált fáradt arccal
tovatűnnek, elsietnek.
Itt is egy és ott is egy.
Vége sincs és száma sincs.
Valamikor, nem is régen…
csak húsz éve… negyven éve…
mind ez a sok fáradt ember
hívő, boldog gyermekszemmel
tekintett a nagyvilágba.
Csodákat várt! Szelíd szárnyon,
ha közelgett szent karácsony,
tekintete csodavárón,
csodahívőn csillogott.
Jaj, a hajszás nagy robot
szeme fényét kioltotta.
Sose csillog benne most a
csodavárás öröme.
Valamikor nekik is volt
gyertyafényes fenyőfájuk.
Évről évre kevesebb lett
rajt’ a gyertya… és az ágát
szelek törték, tördelgették…
Most már nincsen. Minek várnák
szent karácsony közeledtét?
A mennyország csukva-zárva.
Nem suhog az angyal szárnya.
A gyermekkor szép világa,
s vele minden – oda rég.
Most ők vesznek karácsonyfát
alkudozva, olcsó pénzen
és ők mondnak mesét.
Zúg az adventi harangszó.
Gyermekszemek lámpácskái
felragyognak – fénylenek.
Ők csak mennek fejlehajtva.
Másé már az üzenet.
Istenem, zúgó haranggá
teremtsd most a szívemet.
Istenem, harangozok:
ádventet harangozok.
Fáradtléptű embereknek
ádventet harangozok.
Bim-bam! Higgyetek megint!
Legyen ádvent bennetek!
Csodahívő szemetek
világítson a világba…
benne várakozás lángja,
benne ádventi remény!
Mert elő a Messiás!
Szeretete fénylő fáját
Lángja gyújtja, ahol várják.
Fül nem hallott, szem nem látott
égi békét, boldogságot,
el nem múló szép karácsonyt
irgalommal osztogat.
Önmagát is úgy megosztja,
hű szívét is – szeretettel.
Rózsásarcú kisgyerekkel,
fáradt léptű emberekkel,
úgy megosztja önmagát!
Jaj, a hajszás nagy robot
annyi szemnek Krisztus-vágyó
tiszta lángját kioltotta.
Sose csillog benne most a
csodavárás öröme…
istenem, harangozok.
Ádventet harangozok.
Fáradtarcú embereknek
ádventet harangozok.