Tóth Zoltán Csaba
GYÁSZ, VIRRASZTÓ, TEMETÉS
A földi élet természetes, ugyanakkor fájdalmas törvényéhez, ritmusához hozzátartozik az elmúlás, a halál is. Emberemlékezet óta követik egymást az éjszakák és nappalok; az évszakok, tavaszra nyár, nyárra ősz, majd a tél; a természet változásai, rügyek, virágok, gyümölcs, majd rozsdásan lágy álomba hulló falevelek és e nagy körforgás részeként az ember is érzi, hogy szíve együtt dobban környezete minden változásával és legvégül pedig arcának sűrűsödő barázdái jelzik az elmúlt idő learatott és betakarított termését, a nagy számadás közeledtének pillanatát.
Egy zárt, szigorú szabályok és rend szerint élő kis faluközösség életében valakinek az elvesztése nem csupán fájdalmas, zártkörű családi élmény, hanem egy kollektív, mindenkit érintő esemény, melyben az egész falu népe együtt osztozik a fájdalomban és gyászban a családdal. A részvét és az együttérzés kifejezőjeként „megtisztelik” a halottat azzal, hogy eljönnek a virrasztóra, illetve a temetésre, részt vesznek annak utolsó „őt megillető istentiszteleti szertartásán”, ilymódon a megboldogultat az ő halottjuknak is tekintik. (Azonban a későbbiekben látni fogjuk, hogy az 1900 – as évek elején nem éppen ilyen ideális kép jellemezte az elhunyhoz való viszonyt.)
Zselyken ez az „időszak” három fő mozzanatból áll: a virrasztó, a temetés és a halotti tor. A virrasztó nem keresztyéni szokása egyfajta végső búcsúzás a szeretett személytől, melynek szokásai, szertartásai mellett az egyházi rend szerint a lelkész bibliai igéket olvas, ezek révén vígasztalja a jelenlévőket, minden igeszakasz között a férfiak egyházi énekeket énekelnek, legvégül pedig a még nyitott koporsó előtt mindenkinek lehetőség nyílik elbúcsúzni az elhunyttól.
A temetésnek – „az őt megillető utolsó istentisztelet” – középpontjában inkább az egyházi szolgálat áll. A temetési igehirdetésre mindig a templomban kerül sor. Ilyenkor fekete terítőkkel takarják le az oltárt, szószéket és a papipadot, egyházi tisztségviselő temetésekor pedig a templomra kifüggesztik a fekete lobogót. Az ülésrend is megszabott: legelől ülnek a gyászoló család tagjai, ezután a már említettük ülésrend szerint, az oltár felől nézve jobb oldalt az asszonyok, bal oldalon a férfiak, padsor szerint kezdve az idősebbektől, a karban pedig a fúvószenekar helyezkedik el.
Az egyházi életben a temetési rendszabályokat az egyházközség vezetősége, presbitériuma tárgyalta és szabta meg. Például 1911. április 17 – én megtartott presbiteri gyűlés alkalmával a következő határozat születik: „Az evangélikus lakosság öt csoportba osztatik és minden evangélikus családból a 20. és 70. életév közt levő – akár özvegy vagy házas – családtagok közül legalább egy, de ha a családtagok száma megengedi akkor kettő – egy férfi és egy nő – ha a csoportjában haláleset fordul elő, a temetésen 1 korona pénzbírság terhe mellett megjelenni köteles. Az egyház pénztárába befolyó pénzbírságból egy a vagyontalanul elhalt evangélikusok temetési költségeinek részben való fedezésére szolgáló alap létesítendő.”1 Ezeket felterjesztették és 1911. június 1 – én az egyházmegyei konzisztórium is elfogadta. Ezen határozat hatásáról a következő évben ezt olvassuk: „Eszerint a szabályzat életbe léptetése óta az egyes temetéseken kivétel nélkül nagyobb közönség gyűlt egybe, mint régebben. A szabályzat 5§ – át (bírságolás) egyetlen esetben sem kellett alkalmazni, mert az intézők jelentései szerint a temetéseken minden család megfelelő számú taggal képviseltette magát eddigelé.” A jegyzőkönyvek nem beszélnek arról, hogy a pénzbírságolás működött volna, azonban nyilvános megintésről tudunk.
A torozás mindig is vita tárgyát képezte és képezi ma is az egyházon belül, feszültségek forrása a gyülekezeti tagok (főleg faluhelyen) és az egyházi vezetők között. A felsőbb egyházi hatóságok is ellenezték, például az akkori püspök D. Daniel Teutsch Zselyken való látogatásakor (1911. jún. 21) szorgalmazta „a szokásos halotti torok abbahagyását.” A továbbiakban az olvassuk, hogy „a presbyterium megszívleli a püspök úr kifogását, elnök (lelkész) jelentését tudomásul veszi” és az 1912. január 21 – én tartott ülésen a következő határozat születik, amit később a Közgyűlés is egyhangúlag elfogad: „A halotti torok abbahagyására vonatkozólag hivatkozással 1911. júl. 2 – án tartott ülésének ide vonatkozó pontjára s a lelkész többszöri felvilágosítására, buzdítására, egyhangúlag kimondja a presbyterium, hogy a halotti tort, mint kárhoztatandó pogány szokást helyteleníti, a temetéseken a szomorú házhoz torra való szokásos meghívást eltiltja, s a legközelebb tartandó egyh. nagyobb képviseleti gyűlésén azt javasolja, hogy a zselyki ev. egyházközségbe azt törölje el, illetve az egyházközség tagjait a halotti tor megtartásában minden rendelkezésre álló eszköz igénybe vételével akadályozza meg.”2 A torozás megszüntetésére a Nőegylet segítségét is kéri, akiknek munkája hatékonynak bizonyul, ugyanis egy gyűlés alkalmával az Elnöknő megjegyzi, hogy „milyen szépen sikerült asszonnyaink indítványára a hallotti tor elhagyása.”
Hasztalannak bizonyult azonban minden törekvés, próbálkozás,mert ezek beszüntetése hosszútávon soha nem járt sikerrel. Az emberek ragaszkodtak hozzá, mint „az elhunytat megillető utolsó ebéd.”
A virrasztó és a temetés rendjét Szabados János egyházközségi jegyző és Kupás József felügyelő jegyezték le (2016) és ezek a mai napig e rend szerint zajlanak.
Virrasztó
„A temetés előtti este szürkületkor kerül sor a virrasztóra. Erre az alkalomra nem hívják az embereket, mindenki a családot tiszteli meg a jelenlétével. A virrasztót a család, általában az első házban tartja, amit erre az alkalomra rendeznek be. A tükröt mindig letakarják, a koporsót egy csak erre az alkalomra használt tartó asztalra teszik – ravatali asztal – a szoba egyik felébe, mellette székeket és padokat helyeznek el. A szoba másik felébe pedig bakkokra 3 – 4 hosszú deszkából asztalt barkácsolnak, amire fehér abroszokat tesznek. Ide ülnek a férfiak és egyházi vezetők: a pap, felügyelő és gondnok és az öregebb emberek (férfiak – a szerk). A virrasztóba az asszonyok egy jó félórával hamarabb mennek és hosszú padokra ülnek a koporsó körül. Amikor az asszonyok leültek elkezdődik a halott elsiratása. Valamikor siratóasszonyok voltak akik elsiratták, ezt általában a családból, vagy szűkebb rokonságból való asszonyok végezték. A zselyki szokások szerint a halott jó tulajdonságait elevenítették fel.3
A férfiak a ház előtt várják, hogy a szószóló behívja őket. Amikor megérkezik a pap valamelyik egyházi vezetővel, a szószóló behívja őket a házba. Szokás szerint ő megy elől és vezeti be a többit. A leülés úgy történik, hogy a pap az asztal azon felén ül, hogy a jelenlévők felé szóljon, a szószóló pedig háttal. De mielőtt leülnének az egyházfelügyelő köszönti a szószólót:
Tisztelt szomorúház szószólója. Miután Isten a halál által magához szólította e keresztyén testvérünket az élők sorából az örökkévalóságba, ezért mi is ide jöttünk, részvétünket nyilvánítani a gyászolók vígasztalására. Kérjük a Jóistent, áldja meg e keresztyén testvérünket halott poraiba és az ő gyászolóit vígasztalja meg az Ő hathatós vígasztalásával.
Erre a szószóló feleli:
Tisztelt tiszteletes úr, felügyelő úr, a szomorú felek köszönik énáltalam, hogy megtisztelték házukat e szomorú alkalom adtán, segítenek abban, hogy méltóképpen tudjuk elfogadni ezt a nagy veszteséget és lelkiekben is tudjunk felkészülni halottunk temetésére. Mi is azt kívánjuk, hogy a Jóisten nyugosztalja békében és a rajta kesergőket pedig vígasztalja meg az Ő hathatós vígasztalásával.
Miután helyet foglalnak elkezdődik a lelkészi szolgálat a virrasztóban.
Szokás szerint a virrasztóban csak a férfiak egyházi énekeket énekelnek. Az éneklés bemondással zajlik, vagyis a pap előre olvassa az ének egy sorát, amit a férfiak énekelve ismételnek meg. Ez így megy soronként.
Minden esetben a virrasztó végén a Búcsúdalt éneklik.
Az egyházi szolgálat után az asszonyok elhagyják a szobát, házat. Kimenetelkor a háziak kaláccsal (farmabeli vagy lapaskalács)4 és édesített pálinkával kínálják a kimenőt.
Közben a férfiak asztalára feltesznek kalácsot, erős és édesített pálinkát és az emberek ezt fogyasztják kb. fél óráig, közben csendben diskurálnak.
Ezek után a felügyelő elköszön a családot képviselő szószólótól:
Tisztelt szomorúház szószólója, nagyon szépen köszönjük a hozzánk való szivességet és mielőtt elmennénk még egyszer azt kívánjuk, hogy a Jóisten adjon csendes nyugodalmat keresztyén testvérünknek halott poraiba és családját pedig vígasztalja meg.
A szószóló felel:
Tisztelt tiszteletes úr, felügyelő úr, köszönjük a szolgálatot, a vígasztaló szavakat és a bátorítást. Kívánunk mi is csendes pihenést halott testvérünknek, a családnak pedig vígasztalást.
Ezek után a pappal az élen a férfiak kifele mennek, az ajtó előtt pedig mindenki elköszön a halott legközelebbi hozzátartozóitól – fia, veje – de inkább a férfitagoktól.
A családból a legközelebbi szokta a virrasztó alatt, vagy előtte meghívni a sírásókat. A sírásókat 4 – 5 ember, inkább a fiatalabb hozzátartozók közül választják. Ezeket a személyeket a család a virrasztó után marasztalja vacsorára, amely egy másik szobában, nagyobb konyhában lesz felszolgálva. Ott vannak rokonokból a legközelebbiek, akiket a család elhív segíteni a temetés lebonyolítására.
A vacsora után a szószóló megírja a búcsúztatót, a családból egy – két személy besegít és elmondja, hogy kik szeretnének búcsút venni a halottól. A búcsúztatót a lelkész a temetési szertartás végén a templomban felolvassa.”
BÚCSÚDAL – Zselyken énekelt verzió
(Felénekelte: Guthér Mihály, 7 hsz. Kottázta: Pavaluc Gál Enikő)
Búcsút vennem,
El kell mennem,
E földről nékem.
Fényességben,
Békességben,
Lesz ülőszékem.
Jézusom kebelében,
Rejtőzöm szent ölében.
Fájdalmidtól,
Siralmidtól,
Szűnj meg hát én lelkem.
Hát kedvesim,
Siralmasim,
Már ne sírjatok.
A vállásban,
Búcsúzásban,
Megnyugodjatok.
Tőlem ugyan elváltok,
De majd utánam juttok.
Az Úr lelke
És kegyelme,
Legyen már rajtatok.
BÚCSÚDAL FIÚNAK VAGY LEÁNYNAK5
1. Én is vőlegény vagyok,
Már indulni akarok,
Jöhet már a násznépem,
Szomorú menyegzőmre.
2. Én is szép rózsa voltam,
Amíg életben voltam,
De most már elhervadok,
Gyász síromba leszállok.
3. A szüleim kertjében,
Rózsa voltam éltemben.
De már tovább nem nyílok,
A halál leszakított.
4. Szép fiatal koromban,
Akadtam hálójába,
Nem hagy tovább itt élni,
Már nékem el kell menni.
5. De én ezt nem bánom,
E világot itt hagyom,
Mert a Jézus engemet,
Mennyországba bevezet.
6. Szép virágszáll koromban,
Beszállok gyász síromban,
Szüleim örvendjetek,
Mennybe vőlegény leszek.
7. Ezt Jézus úgy akarta,
Hogy ma lelkem szólítja,
Magához a mennyekbe,
Angyalok seregébe.
8. Édes anyám szerettél,
Értem ne keseregjél,
Bús szívvel ma ne legyél,
Hanem inkább örvendjél.
9. Jézus színe elébe,
Vőlegyényed ma megye el,
Az angyalok beviszik,
Mennyei karba teszik.
10. Most szüleim tőletek,
Már én végbúcsút veszek,
Nem kell már nevelésetek,
Köszönöm szívességetek.
11. Engem ne sirassatok,
Mert jó helyre adtatok,
És ott is a tiétek,
Jézusnál is az leszek.
12. Az lenne a kérésem,
Kik visznek arra kérem,
Testemet felvegyétek,
Gyász síromig vigyétek.
13. Ott a földbe tegyetek,
Kikeletig ott leszek.
A lelkem a Jézussal,
Vígad már angyalokkal.
14. Ott a szent angyalokkal,
A mennyei karokkal,
Én is azt kiáltom,
Ha Jézusomat látom.
15. Szent, szent, szent,
A nagy Isten a magas dicsőségben,
Áldjad nyelvem örökké,
Mind örökös örökké.
16. Erre jól hallgassatok,
Amit én nektek mondok,
Szentül éljetek itten,
Úgy mentek be a mennyekbe.
17. Ez vég búcsúm tőletek,
Már én innen elmegyek,
Azért imádkozzatok,
Ti is mennybe jussatok.
Ámen.
Temetés
„A ház gazdasszonya hívja meg a segítséget a temetés lebonyolítására, közeli rokonokat, barátokat, szomszédokat. A közeli rokonok tyúkot, cukrot, olajat, lisztet szoktak hozni a temetésre, a háziak megsegítésére.
A halál beáltáról a falubeliek úgy vesznek tudomást, hogy megkondítják a templomi harangokat, – ezt nevezik szaggatásnak – először, ha férfi volt az illető, akkor 3 rövid szaggatás, ha nő akkor 2 rövid, ami után a nagyharangot húzzák még 8 – 10 percig, majd 1 perces szünettel 30 – 35 percig. Ezt reggel is és este is meghúzzák, legalább kétszer egy halottnak.
A temetésre általában délben kerül sor, azért, hogy a tor ne húzodjon el az esti órákig. Az 1879 – ben alapított fúvószenekar, a rézszájúak vagy turnerek is elkísérik a halottat a háztól a templomig és onnan a temetőbe. A turnerek szürke nadrág és sötétkék kabátba jelennek meg, különleges csibikkel – turner sapkával.
A temetés reggelén a család reggelit szolgál fel a sírásóknak, amit általában a tyúk aprólékból – máj, zúza – mártással készítik el, pálinkával és borral kínálják a segítőket.
A temetés órája előtt egy fél órával megkondítják a harangokat, úgy tudja a falu, hogy gyülekezőt húznak és ekkor mindenki felveszi a sötétebb ruhákat és készülnek a temetésre. A háziak az udvarra tesznek egy asztalt két székkel a lelkész és egyházi vezető részére, ezt fehér abrosszal takarják le és jó ha van egy vázában virág. Oda készítenek két kispadot, amire a koporsót teszik, az udvari szertartásra készülve.
Az asszonyok egy fél órával hamarabb jönnek és úgy mint a virrasztóban körülülik a koporsót a hozzátartozókkal együtt. Ekkor már a koporsót is befedik és a harangozás végén kiviszik az udvarra.
A fúvószenekar a bejárati kapuban várakozik és amikor megérkezik a lelkész, elfújják a háztól búcsúzó dalt.
A lelkész elvégzi az udvaron a szolgálatot, rövid 10 perces szertartást.
Egykor a koporsót a falubeli emberek vitték, két hosszú és két rövid karót használtak, ezt 8 ember fogta meg és a háztól elkezdve csak a templom bejárati előterébe tették le. Itt maradt a koporsó a templomi szertartás alatt.
Azután ezt felváltotta a ló, 8 – 10 évvel ezelőtt még ló húzta a halottas szekeret, ma pedig ezt már traktor húzza.
Egész úton a zenekar temetési dalokat játszik, szünetekkel. A zenekari tagok taktusra lépnek szép sorban. A templom előtt a zenekar, amíg a résztvevők bemennek a templomba, eljátszik egy temetési dalt.
A templomi szertartás kezdetén a fúvószenekar a karban ismét játszik, és kimenetelkor megint.
A fúvószenakar minden halottat megtisztel jelenlétével és játékával, akik hozzájárulnak – pártolás – a zenekar fenntartásához, ami kb. 8 kenyér ára egy évi járulék, egy családnak. Ez egy szimbólikus összeg, maj’ mindenki hozzájárul. A zenekar jelenléte emeli a temetés hangulatát, jó értelemben véve.
A templomban a lelkész elprédikálja a halottat és a búcsúztató után mindig a Seregeknek szent Istene kezdetű dalt énekeli a gyülekezet.
A templomból a koporsót a temetőbe viszik és ott a sír fölé két tartórúdra teszik, várja a betevés és elhantolás idejét.
A temető felé vezető úton a zenekar játszik és a kísérők utánuk mennek.
A sorrend a következő:
– elől a fúvószenakar
– utána a lelkész és egyházi vezetők
– férfiak
– koporsó
– közeliek a koporsó után
– asszonyok, gyerekek, fiatalok
A temetőben a lelkész elvégzi az oda illő és szokásos szolgálatot.
A zenekar a sír felett áll, mellette a férfiak, az asszonyok a sír mellett és alatt, a hozzátartozók a sír alatt, közel a sírhoz.6
Amíg a halotti menet kifele halad a temető felé a harangok szólnak folytonosan, amíg a menetk kiér a sírhoz.
A felügyelő, vagy gondnok, aki a pap mellett áll, jelt ad a sírásóknak, hogy a koporsót le lehet ereszteni a kiásott sírboltba és elkezdődik az elhantolás. Közben a zenakar eljátssza a búcsúdalt. Utána következik a szószóló, aki megköszöni a jelenlévőknek a fáradságot és hogy eljöttek a temetésre eképp:
Tisztelt tiszteletre méltó tiszteletes úr, tisztelt felügyelő úr, tisztelt nemes zenekar, tisztelt férfiak és asszonyok, akik e temetés alkalmával részt vettek. A szomorú felek igen hálaadással vannak, hogy nem sajnálták fáradtságukat és eljöttek e szomorú házhoz, felvették halottjukat és elkísérték a templomba, Isten anyaszentegyházába, ahol a tiszteletes úr megadta neki az őtet megillető utolsó istentiszteletet, onnan felvenni halottjukat és kikísérni a temetőbe, Isten veteményes kertjébe. Kívánom a Jóistentől, hogy nyugosztalja meg abba a sírboltba, ahova helyezték, lelkét pedig örvendeztesse a mennyeknek országába. A rajta kesergőket a Jóisten vígasztalja meg az Ő hathatós vígasztalásával és mindenkit őrízzen meg az ilyen szomorú változától.
Az egyházi vezető (felügyelő, gondnok) felel a köszönésre:
Tisztelt szomorú ház szószólója! Halottuk, hogy a szomorú felek igen jó néven veszik és köszönik ön által, hogy nem sajnáltuk fáradtságunkat elmenni az ő szomorú házukhoz, halottjukat fölvenni és elkísérni a templomba, Istennek házába, ahol a tiszteletes úr által megadatott néki az őtet megillető utolsó istentisztelet, onnan újonnan fölvenni, elkísérni a temetőbe, Istennek veteményeskertjébe, ahol a teste visszaadatik a földbe, melyből vétetett. Mi is azt kívánjuk, hogy a Jóisten adjon neki csendes pihenést ebbe a sírboltba, amelybe elhelyeztük, az ő gyászolóit pedig vígasztalja meg és mindnyájunkat őrizzen meg az ilyen szomorú változástól. A kegyelmed köszönő szavaira pedig azt felem, hogy mindazt amit tettünk keresztyéni kötelességből tettük és ezt a vallásunk is így kívánja.
Ezután, az elhantolás végeztével a szószóló meghívja a jelenlevőket a torra, egy ebédet szolgálnak fel a halottas háznál az elhunyt emlékére:
A szomorú felek köszönik énáltalam, hogy megtisztelték a családot és eljöttek a temetésre, kérem, hogy vegyenek részt az ebéden is, amely a halottas háznál szolgálnak fel a temetés utáni órában.
Az elhantolás után elhelyezik a koszorúkat és a lelkész, meg az egyházi felügyelő részvétüket fejezik ki az elhunyt családja tagjainak a sírbolt mellett.
A meghívás a torra elhangzik ugyan a résztvevők felé, de csak a férfiaknak szól, az asszonyok tudják, hogy őket nem hívták a torra, mert régi idők óta a gyengébb nem nem vesz részt a toron.
A férfiak a ház előtt várakoznak, amíg jön a lelkész. Az ajtó mellett ki van készítve egy tál víz és mellette törölköző, ahol mindenki kezet mos. Azután szép sorjában bevonulnak a szobába. A leülés a következő: szélső asztal – lelkész, egyházi vezetők, szószóló és öregebb emberek. Ellentétes irányba a másik szélső asztal a zenekari tagoké. Oda más személy csak akkor ülhet le ha a tagok meghívják vagy megengedik. Külön asztalnál ülnek a többi férfiak és külön asztal a sírásóké.
Nagyon érdekes szokás alakult ki évek során: 2 – 3 pohár után a háziak segítenek levenni a pálinkás üveget, bizonyára azért, mert a több pálinka nagyobb zaj és ez a toron nem illik. A második fogás után, addig nem szolgálják fel a bort, amíg a férfiak nem énekelnek.7
A régi szegényebb időkben a toron az étel egy levesből állt, benne főtt hússal. Ennyi volt.
Miután mindeki evett és megitta a bort, az egyházi vezető megköszöni a szószólóhoz fordulva:
Tisztelt szomorú ház szószólója, nagyon szépen köszönjük a szíves ellátást, halottjuknak csendes pihenést s a gyászolóknak vígasztalást.
A szószóló felel:
A gyászoló család köszöni én általam, hogy eljöttek és elkísérték halottjukat az ő utolsó útjára és velük voltak e szomorú alkalomkor. Kívánunk mindannyiunknak jó egészséget.
A kijáratnál megint részvétnyílvánítás a ház gazdájához, örököséhez fordulva, mindenki elköszön.
Minden esetben temetésekkor a gyászoló család egy tyúkot ad a lelkésznek az ő szolgálataiért.”
Seregeknek szent Istene – Zselyken használt verzió
(Felénekelte: Guthér Mihály, 7 hsz. Kottázta: Pavaluc Gál Enikő)
Seregeknek szent Istene,
Mennynek földnek teremtője.
Jövel, jövel én Krisztusom,
Ne hagyj utolsó órámon.
Az egeket nyisd meg nékem,
Sion hegyén leszen székem.
Jövel, jövel…
Ha megfutottam pályámat,
Add meg lelki koronámat.
Jövel, jövel…2x