Megjelent a Romániai Evangélikus – Lutheránus Egyház lapjában, az Evangélikus Harangszóban.

Felparcelázott énünkben legtöbbször helyszűkével küszködünk. Ebben a látszólag gondosan megtervezett és precízen kimért, ámde külsőségektől, előítéletektől hemzsegő, felszínes és ellustult belső világban sokmindenre – sokmindenkire már nem marad hely. Szemet gyönyörködtető, mákonyos, kényelmes szabvány világ ez, vagy pedig egy meghasonlott, darabjaira hulló lét kétségbeesett kiálltása, eszeveszett versenyfutása.

Refrénszerűen szinte naponta szajkózzuk, hogy „nincs időm”, mert képtelenek vagyunk helyet biztosítani az értékes, tartalmas időnek. Nincs időnk a szülőket, nagyszülőket meglátogatni, nincs időnk gyermeket nevelni, mert éppen dolgozunk, nincs időnk, mert a valóság sokszor fájó igazsága elől a tévé és internet virtuális terébe vagy a mallos – shoppingolós élmény mindent kitöltő, eufórikus érzésébe menekülünk. Nincs időnk, mert talán kényelmesebb a mindennapi teendőknek, elfoglaltságoknak, olcsó pótcselekvéseknek, kliséknek több teret biztosítani, mint a valóban lényeges dolgoknak.

Nálunk már nem jut hely az időseknek, csupán egy öregotthonban vagy egy eldugott, istenhátamögötti faluban, már nincsen hely a gyermekeknek, majd elég helyet biztosít számukra a kibertér, ahol lehetőség nyílik az önkifejezésre, a felnövekedésre. Nincs hely önmagunk részére sem, mert a szembesülés saját énünkkel, lehet kellemetlen, megrendítő élmény. Nincs helye a boldogságnak, a szeretetnek, az őszinte érzéseknek, az örömszerzésnek, a segítésnek. Nincs helye a tudásnak, az ismeretnek, a szavaknak. Nincs helye a hagyománynak, az identitásnak, az otthonnak.

És nincs hely a lelki dolgoknak, a csendességnek, a szellemi, spirituális kiteljesedésnek, Istennek és Jézusnak.

Lehangoló az a világ, ami ennyi mindennek nem tud helyet biztosítani. Sivár és szomorú az az élet, ami közömbösen tekint a Szabadító, a Megváltó jövetelére és nem tud helyet készíteni sem Jézusnak, sem a szent dolgoknak. Haldoklik az a közeg, ami csupán a látszattal, az elvárásokkal, a lélek és érzések elaltatásával vagy saját magával foglalkozik.

Jézus és családja egy ilyen környezetbe jött el és talán nem csodálkozunk azon, hogy nem volt számukra hely. Szívet szorongató kép és talán észrevesszük azt a szomorúságot, amellyel a szent család továbbmegy. Készületlenül ért ez a találkozás, nem tudtunk helyet biztosítani nekik és ők továbbmennek, keresik a „megfelelőt” Jézus számára. Elszalasztottuk ezt a lehetőséget, így mostmár nekünk kell Őt megkeresni, nekünk kell elmenni Hozzá.

Karácsony ünnepe nem szabad, hogy helyszűkével küszködő ünnep legyen. Karácsony nem csupán a díszítésről, rohanásról, ajándékbeszerzésről, sütés – főzésről szól, hanem a takarításról, az újra tervezésről, a keresésről. Újra tervezzük önmagunkat, kitakarítjuk magunkból mindazt, ami fölösleges, ami értelmetlenül helyet foglal, megkeressük azokat, akiknek képtelenek voltunk helyet biztosítani.

Ettől válik egy értékes, bensőséges, családi ünnepé. A megterített asztalnál van elég hely a gyermekeknek, a szülőknek, a nagyszülőknek és egy helyet fenntartunk Jézusnak.

Az ünnepen van elég hely a szeretetnek, a hálaadásnak, a szavaknak, a tiszta érzéseknek, a türelemnek, az egymás elfogadásának és egymásra hangoltságnak, a belső fénynek és az isteni dolgok ragyogásának.

Kérjük a Mennyei Atyát, hogy ezen az ünnepen legyünk képesek helyet készíteni, hogy Jézus nálunk elfoglja az Őt megillető asztalfőt és ezzel mi is megleljük önmagunk helyét ebben a zsúfolttá vált, túlterhelt világban.

Tóth Zoltán Csaba