„Bizony, megvallom bűnömet, bánkódom vétkeim miatt.” (Zsoltár 38, 19)

„Mert az Isten szerinti szomorúság megbánhatatlan megtérést szerez az üdvösségre…” (2Korinthus 7, 10)

Nem volt csatlakozás. Hat óra késést 
jeleztek és a fullatag sötétben 
hat órát üldögéltem a kocsárdi 
váróteremben, nagycsütörtökön. 
Testem törött volt és nehéz a lelkem, 
mint ki sötétben titkos útnak indult, 
végzetes földön csillagok szavára, 
sors elől szökve, mégis szembe sorssal 
s finom ideggel érzi messziről 
nyomán lopódzó ellenségeit. 
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek, 
a sűrű füst, mint roppant denevérszárny, 
legyintett arcul. Tompa borzalom 
fogott el, mély állati félelem. 
Körülnéztem: szerettem volna néhány 
szót váltani jó, meghitt emberekkel, 
de nyirkos éj volt és hideg sötét volt, 
Péter aludt, János aludt, Jakab 
aludt, Máté aludt és mind aludtak… 
Kövér csöppek indultak homlokomról 
s végigcsurogtak gyűrött arcomon.

(Dsida Jenő: Nagycsütörtök)

Mennyei Édesatyám!

Az éjjel súlyos lepelként nehezedik fáradt szempilláimra és elcsigázott lelkemre. A mindenség szótlansága mellém kuporodott, mint anyja karját kereső kisgyermek. Mindenki alszik. A mély, egyhangú sóhajokat mohón nyeli el a sűrű homály feneketlen mélysége. Az álmatlanságtól megfeszült idegpályákon végig futó vád és félelem rákényszerítenek az önmagamba nézés keresztjének felvételére. Monoton, erőltetett kálvária, lassú, kényszer – menet. Bűneim útja. A nagy szomorúság útja. Mindenki alszik.

Az éberség szent szomorúsága a megbánás és megtérés életet adó szárnyával nesztelenül betakar és lemossa könnyeimet a csendesen szitáló üdvösség habkönnyű cseppjeivel.

Mindenki alszik. Istennek hála, hogy éberen virraszthatok.