Az első időkben, kezdetben (börésit), az Éden kertjében, amikor az istenképmás kölcsönös felelősséget, bizalmat és szoros, mély kapcsolatot jelentett, Isten az ember elé vitte az élőlényeket, hogy lássa az ember minek nevezi őket. Így adott az ember nevet minden állatnak, az égi madaraknak és minden mezei élőlénynek. A névadás szent cselekménye egyet jelentett az isteni utasítással: „műveld és gondozd!”

A bukás és a nagy özönvíz után, az ember lassan eltávolodott az első idők, az aranykor harmonikus állapotától, elveszítette a lét isteni valóságát és Hamvas szavaival belesüllyedt az életbe, visszatért (?) vagy elérte a barbárság korszakát, egyfajta primitív állapotot, ami nem összetévesztendő az archaikus állapottal. Az Istenről megfeledkezve, az örök félelem sötétjében, itt már ő akart nevet szerezni magának: „Szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész föld színén.” (Teremtés könyve 11,4)

Azóta is küzdünk, hogy világi, földi nevet szerezzünk magunknak, de az igazi, Istentől kapott nevünk homályba veszett, eltűnt. Ezzel együtt elveszett a szent egyensúly, a „műveld és gondozd” egzisztenciális feladata, minden felborult, feje tetejére állt, visszájára fordult.

A szellemi és lelki sötétség kollektív megnyilvánulása: a kultúra – kultusz felmorzsolódása, a természet pusztítása, gyilkolása, irtása, a test és vér felemelkedés, az ösztöni világ dicsérete, a konzumidiotizmus államvallásá és örökérvényű igazsággá tétele, az irányítás, vezetés, pásztorolás helyett a tömeg, a barbár, arctalan, szellemileg leépült csőcselék hatalomra törése, az élettisztelet hiánya, a szeretet létformáló ereje helyett ennek groteszk mímelése, a fake – állapot életmóddá emelése.

Nos, nevet szereztünk magunknak. Gratuláljunk egymásnak!