Urunk! Nekünk természetes az, hogy élvezhetjük a megterített asztal biztonságát, magától értetődő, hogy mindenünk megvan és az is, hogy ha valami fölösleg vagy már nincs rá szükségünk egyszerűen a szemétbe dobjuk. Pazarló és jóllakott világunknak vagyunk játékszerei és fogyasztói, és saját testünknek rabszolgái, amikor minden erőnkkel csupáncsak a fizikai élvezetekre összpontosítunk, amelyek rövid távon biztosítják számunkra a szellemi kielégülést is. Úgy érezzük ez az igazi boldogság és el sem tudjuk képzelni Istenünk, hogy lehet másképp, mert a szeméttel együtt, mint elhasznált ruhát kidobjuk saját érzékenységünket, együttérzésünket és szeretetünket is. Nem akarunk tudomást venni a korgó has kétségbeeséséről és szomorúságáról, a mindig valami után sóvárgó, felénk nyújtott üres kezekről és lelkiismeretünk lázad, ha meg kell osszunk valakivel egy karéj kenyeret. Azonban nem menekülhetünk el a nyomor látványától, az egyre testesedő szeméthegyektől és a saját lelki éhségünket sem elégíthetjük ki csupán divatos árucikkekkel vagy e világ nyújtotta élvezeti szerekkel, pótcselekvésekkel. Kérünk téged vedd el naivitásunkat és ne hagyj bennünket e látványvilág bűvkörében élni. Adj bölcsességet és láttasd meg velünk azt, hogy a felszínes, rövidtávú részletboldogság helyett mi adja meg a valódi lelki táplálékot és erőt.