„Az Úr az alázatosaknak pedig kegyelmet ad.” (Példázatok 3,34)
„Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségből, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál…” (Filippi 2,3)
Uram, erőszakos, sajátmagunk gyártotta igazságokkal mindent túlharsogó, hiú, nagyképű és öntelt világunkban kérünk taníts meg az alázatra! Arra az alázatra, amit mi mindig félreértünk.
Az alázat nem lelki alkat, kaszt, etnikum, bőrszín, társadalmi státusz, személyi szabadság, jog, új világrend, politikai korrektség, nézőpont, frusztráció, elnyomás, szolgalelkűség kérdése, hanem az Istentől kapott lelki nagyságnak a bizonysága. Isten az alázat mellé adta az önvizsgálat erejét, a józanságot, a bűnbánatot, a hitben gyökerező elfogadást, a szívben fészkelő ragaszkodást.
Az alázat megélése varázslat, amely átváltoztat, olyan csoda, amely mágikus dolgokat művel az emberrel, például kimondatja azt, hogy „Én Uram és én Istenem”, „Hibáztam”, „Bűnös vagyok”, „Sajnálom”, „Bocsáss meg”, „Kérlek”, „Ne haragudj”, „Tisztellek”, „Elfogadlak”, „Szeretlek” …
Káprázatos, igaz?
