„Uram, te vagy egyedül! Te alkottad az eget, az egek egeit és minden seregüket, a földet és mindent, ami rajta van, a tengereket és mindent, ami bennük van.” (Nehémiás 9, 6a – b)

„Bár Isten nem hagyta magát bizonyság nélkül, mert jótevőtök volt, a mennyből esőt adott nektek és termést hozó időket, bőven adott nektek eledelt és szívbéli örömet. (Apostolok cselekedetei 14, 17)

Bezárkózunk lelkünk magányos szobájába, ahol csupán egy sápadt gyertyaláng, mint a remény megfáradt hírnöke világítja meg az üres teret. Szívünk mélyébe rejtjük el a bezárt ajtó rozsdás kulcsait, hogy kizárjunk mindent és ne férkőzhessen közel hozzánk senki, majd görcsösen lekuporodunk elménk csiszolatlan padlójára és betakarjuk magunkat félelmeink, kudarcaink, képzeteink és előítéleteink darócával. Óriási, unalmas ásításként ránk nehezedik a csönd, a tehetetlen némaság, miközben a múló idő ütemes kattogása hosszú pók ujjakkal rostálja meg és morzsolja fel életünk csodálatos pillanatait. A kopott falakról keretbe fogva önelégülten ránk vigyorog az igénytelenség, a közhely és a giccs, mint olcsó, túldíszített kompozíció, fekete – fehér csendélet és a szoba sarkában, mint penészfolt kivirágzik a számító önérdek és a megalkuvás. Puccos pánik paripákon vágtatnak a gondolatok agyunk kifeszített pályáin, egyenként összegyűjtjük őket és csokorba fogva kiállítjuk tudatunk fehér abrosszal terített asztalán. Ebben a megfeneklett szótlanságban kicsorbulnak a szavak és gémberedett, megbénult ajakkal próbáljuk mondattá formálni mindazt, ami felemel és megnyitva érzékeink kiszáradt forrását. Megállíthatatlan, erőltetett menet, lassú, egykedvű kálvária, benső énünk végtelen bolyongása a lét tengerén, ami eszünkbe juttatja az egyetemes hiány fájdalmát és tonna súlyát. Kérünk téged Istenünk, hogy most Te hallgass meg bennünket és irgalmazz nekünk!