„Együtt…” – milyen furcsa állapot, sokszor együtt vagyunk egymáshoz nagyon közel és mégis távol. Naponta együtt vagyunk a virtuális tér valóságában külföldi rokonokkal, határon túli barátokkal, messze élő szeretteinkkel, mégis valahogy idegennek és csonkának érezzük ezt, az emberi kapcsolat melegségének, közeliségének hiánya, a közvetlen érintések nemléte miatt.

Az együvé tartozást, a közösséget megtapasztalhattuk Veled is, Urunk, a templomban, amikor színed elé járultunk és előtted megálltunk, hogy letegyük mindazokat a terheket, amiket hoztunk, de gyakran ez a találkozás formálisra, felszínesre sikerült. Együtt vagyunk, mégis életünkben távolinak tűnsz, bezárunk templomunk négy fal közé rekedt csendjébe…

Segíts minket, hogy együtt legyünk Veled és egymással Szentlelked által, hogy ezáltal beköltözzünk abba a lelki hajlékba, amelyben mindannyian azt mondhatjuk, hogy jó nekünk itt lenni. Tégláról téglára Krisztus erejével építsük testünk – lelkünk templomát, faragjuk ki hitünk oszlopait és díszítsük fel szívünk oltárát, váljon a mi életünk egymás számára közeli, elérhető otthonná, menedékké, hogy többé ne kelljen átélnünk a távollét kínzó érzését, hanem együtt pengegessük meg a Tőled kapott szeretet húrjait, életre hívva létünk őszinte dallamait.

(Pilinszky János: „Együtt leszünk, együtt ma még, / ahogy együtt lógunk a kínban, / együtt a megígért hazában, / halálunkban, a paradicsomban.”)