Elfáradtam. Csalódtam. A kudarc és bánat kesernyés íze, mint a tenger sós vizének könnyei. Marja a torkom.

Elfáradtam. Tegnap megtisztítottam a hálókat, nem fogtunk semmit. Halat kell fognom. Dolgoznom kell. Magamért, a családért. Szavakból nem lehet megélni. A szavak hiányoznak. A szavak értelmüket vesztették. A szavak üresek. Most csend van.

Itt állok a tengerparton. Arcomon érzem a keleti szél fanyar – hűsítő illatát. Most csend van. A csend jó. A csend fáj. És Ő nagyon hiányzik. Meghalt. Nincs többé. Mindennek vége. Az életet és a halált leheletnyi finom szál köti össze, az idő selyemszála. Az idő boldogság és fájdalom, az idő kegyetlen és szelíd, az idő homokszemei megállíthatatlanul peregnek ujjaink között. Sírni tudnék, mint egy gyermek. Kicsinek és árvának érzem magam, törött cserépedény eldobott darabja Isten kezében. A görcs gombócként ott van a torkomban, nesztelen rángatózás visszhangja duruzsolja fülemben a megmásíthatatlan valóságot: Ő meghalt. Nincs már közöttünk. Magunkra maradtunk. Terveztünk, de mindez szertefoszlott, mint öregember kezéből a hajdani erő.

Itt állok egyedül a tengerparton. A nedves homok langyosan körülfogja talpamat. A napsugár pajkosan játszik csupasz felsőtestemen.

Csend van. Csupán a tenger hullámai nyaldossák mohón a partot. Olyan, mint a föld szívdobbanása. Valamikor szerettem a tengert. Ahogy lágyan ringatott a csónakban, mint annakidején édesanyám a bölcsőben. Szerettem a sirályok rikoltozását, ahogy halfogásnál fölém sereglettek, szerettem hallgatni, ahogy az apró hullámok odacsapódnak a csónak oldalához, majd lágy cuppanással feloldódnak a tenger végtelenjében. Most irtózom tőle. Sötét, feneketlen mélység csupán, amely bármikor elnyelhet.

Elfáradtam. Egyedül vagyok. Ő nincs többé. Meghalt. Dolgoznom kell, halat kell fognom. El kell tartanom magamat és a családomat. Jézus már a múlté. Az idő nem vár. Mégsem tudom elfelejteni. Csend van.

„Az Úr az!” Zavarja meg valaki gondolataimat.

„Az Úr az!” Kezemből kiesik a háló. A távolban kibontakozó alakot látok a napfényben.

„Az Úr az!” Szívem egyre hevesebben ver, szinte szétfeszíti mellkasom. Minden idegszálam pattanásig feszül.

Nem látom arcát. De érzem, hogy Ő az. Itt van. Nem tudom, hogyan. Nem tudom. Lehetséges lenne? Hát mégis visszajött?

„Az Úr az!”

Istenem, hogy vágytam erre a találkozásra.

Könny csordul végig fekete, bozontos szakállamon, a megnyugvás sóhajának felszakadó rügyei. Átszeli arcom elcsigázott barázdáit. Sírok, mint egy kisgyermek, aki visszakapta elveszett kincsét. Istenem, mindig erre a találkozásra vártam.