Furcsa helyzet. Eddig úgy indult a reggelünk, hogy „sok a teendőm, rohannom kell…”, majd napközben refrénként mondogattuk „nincs időm, rohanok tovább…”, míg végül este holtfáradtan ágyba estünk, idegeskedve azon, hogy mikor nyugszik le agyunk pörgése és hagynak alább a kavargó gondolatok.

Most pedig meghúztuk a vészféket és kényszerleálltunk. Talán eljött az idő a komolyabb dolgokra, mint például a csendre és az Isten – keresésre.

„Mai életformánk egyik legnagyobb negatívuma a túlhajszoltság. Legtöbbünk életritmusát az jellemzi, hogy sokkal több tennivaló, ügyintézés, munkafeladat zsúfolódik egyetlen napunkban, mint, amit nyugodtan, odafigyelve, derűsen elvégezhetünk. A kapkodás, a félmunka, az el nem végzett feladatok nyomasztó restanciája, az igényeinknek nem megfelelő minőségben és tempóban végzett tevékenység, állandó tényezője mindennapjainknak. Napközben idegesek, estére fáradtak, túlizgatottak vagyunk. Nyugtatókat és altatókat használunk, ellensúlyképpen pedig kávékkal vagy egyéb szerekkel doppingoljuk magunkat (…)

Nem tartunk értékrendet, fontossági sorrendet tennivalóink között, hanem mert mindent egyenlő súlyúnak érzünk, elsodor minket a rengeteg teendő futószalagja (…)

Életritmusunk magával hozza, hogy sokszor kell rohannunk. Csakhogy nagy különbség, hogy nyugodtan rohanunk – e, vagy izgatottan? És ez elsősorban rajtunk múlik.”

(Popper Péter: A belső utak könyve)