Az ember társadalmi, közösségi élőlény, zoon politikon, ahogy Arisztotelész megjegyezné, természeténél fogva hajlamos a társulásra, a szövetségi rendszerekbe szerveződésre. Tartozni akar valahová: család, nemzetség, etnikum, nép, állam. Manapság a piac térhódításának köszönhetően a társadalmi rendszerek sorra összeomlanak, a társadalom megszűnik „társsá” lenni. Beköszönt a társas magány sötét és lehangoló korszaka, szellemi horror vacui. Az ürességet pedig pótolni kell és a lehetőségek végtelenek.

Leépül a családmodell, felhígul a nemzeti és vallási identitástudat, a nép képlékeny, az állam orwelli gépezet csupán – jótevőnk, a Nagy Testvér. És „amióta Gott ist tot, az egész világon hallatlan megkönnyebbülés tapasztalható, hogy végre valahára elkövetkezett az idő, amikor az igazságot, a tisztességet, a morált nem kell többé komolyan venni.” – mondotta Hamvas Béla.

Boldog nép ez, Uram? Ézsaiás a folytatásra összpontosít: „A nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot lát. A halál árnyékának földjén lakókra világosság ragyog.” A boldog arc a világosságtól ragyog, sugárzik, a szem csillog. Mi egyelőre megragadtuk az első lépéseknél: sötétség, halál árnyékának völgye. Igazoltnak látszik Umberto Eco prófetikus esszéjének új középkora.

A világosság nem csupán természeti jelenség, hanem Istentől jövő csoda: az öröm, a boldogság, a megszabadulás csodája. A világosság maga Isten: „Én vagyok a világ világossága…” A világosság nem csupán a sötétség ellentéte, hanem az Isteni jelenlét állandósága és hatalma. Világosság gyermekeként élni nem azt jelenti, hogy a sötétség gyermekének ellensége vagyok, folyamatos harcban és bosszúvágyban élek, hanem azt jelenti, hogy életem egyedül Istené, hozzá tartozom és a szeretet világossága az egyetlen ismert, mondhatni abszolút létforma, igazság, amely bármilyen körülmény között egészséges gyümölcsöt terem.

Uram, ne hagyj a sötétben tapogatódzni! A Te gyermekeddé szeretnék válni!