“Hol volt, hol nem volt, valahol nagyon messze, hetedhét országon és az óperenciás tengeren is túl, volt egy falu: Zselyk. Nagyon aprócska falu volt, szinte még a térképen is alig lehetett megtalálni. Ebben a faluban nagyon érdekes emberek éltek sok – sok esztendeje már és úgy nevezték őket, hogy NAGYSZÜLŐK. Arcukat végigszántotta az idő barázdája, nagyon sokat meséltek a régmúlt dolgokról és a házuk mélyén, a bútorok legelrejtett zugában őrizték azt a kincset, amit csak nagy ritkán vettek elő és mutattak meg az arra tévedő vándornak. Gyerekek, ha arra jártok feltétlenül kérjétek meg őket, hogy mutassák meg ezt a féltve őrzött kincset! De szépen kérjétek, ahogy a jó gyerekek szokták, mert nagyon könnyen meg lehet bántani őket!

Történt egyszer, hogy a Jóisten lenézett a falu lakóira, hétköznapi munkás életükre és úgy döntött, hogy gyermekekkel árassza el a falut.

Keresett a Jóisten magának néhány lelkes embert, akinek gondolataiba ültette a terveket, és persze küldött egy kis pénzt is, mert hát a Jóisten nagyon jól tudja, hogy mennek a dolgok ezen a kerek nagy világon…

A sok esős és hideg nap után napfényt teremtett a Jóisten, hogy minden gyerek és felnőtt érezhesse, annak melegét és szépségét.

A falu lakói csak ámultak és bámultak, amikor meglátták a közeledő gyerekhadat. Sokan kiejtették a kapát is kezükből, volt aki a szőlőhegyre is felkapaszkodott, hogy lássa ezt a hatalmas nagy csudát. Hát már igaz, hogy Isten keze lehet a dologban – jegyezték meg, miközben azt hitték káprázik a szemük.

A gyermekek pedig a szülőkkel együtt meg sem álltak a templom udvaráig, ahol elkezdődhettet a móka, kacagás és persze a sok – sok játék. Elrohantak szerte a faluba elkérték a nagyszülők állatait: kecske, kutya, tyúk, nyuszi, teknős, cica, sáska és még sok más, hogy szinte fel sem tudnám sorolni. A gyerekek minden játékot kipróbáltak: festést, zsákbaugrást, kötélhúzást, labdázást és a zsivajtól hangos volt az egész falu.

A Jóisten pedig látta a sok boldog arcot és hallotta a sok örömteli kacajt és úgy érezte, hogy Ő szíve is megtelik a gyermekek túláradó őszinte nevetésének csengésével.

Este pedig, amikor már a gyermekek elfáradtak a Jóisten tábortüzet adott nekik, sok – sok éneket és sok szép ajándékot.

A falu elcsendesedett és minden gyerek nyugovóra tért. Bekérezkedtek a nagyszülők házaiba és meséltek nekik, hogy a nagyszülők megint csak ámultak a nagy csudadolgon. Lehet van aki még most is meséli!

Éjszaka pedig, amikor már az egész falu csendesen szunnyadt az égbolt leple alatt és a csillagok, meg az angyalok őrízték minden kisgyermek álmát, a Jóisten úgy gondolta, hogy most már a következő napon együtt örüljön mindenki a faluban: aprók, nagyok, fiatalok, vének, mindenki legyen együtt, egy nagy – nagy házban, egy olyan házban, ahol maga az Isten lakik.

Reggel a nagyszülők óriási tenyerükkel megfogták a kisgyermekek kezét és együtt ballagtak el a templomba, miközben hallgatták a kisgyerekek meséjét arról a világról, amelyre halványan ők is emlékeztek. De ez bizonyára akkor lehetett, amikor hajuk még nem őszült meg és talán őket is vezette valaki az Isten nagy házába. Itt a Jóisten egy – egy emléklapot adott a gyermekeknek, hogy jól véssék eszükbe ezeket a dolgot.

Gyerekek! Amikor eljöttettek ide ezekkel a különös emberekkel, akiket mi egyszerűen nagyszülőknek hívunk, tudjátok meg, hogy a Jóisten irányította őket és mondta el nekik mindazokat a dolgokat, amelyekre majd meg kell Ők tanítsanak titeket. Mert a nagyszülőknek ez a feladatuk.

Kérjétek őket, hogy a sok játék, móka, kacagás után mutassák meg azokat a kincseket, amelyeket hajlamosak elrejteni.

Kérjétek őket, beszéljenek a Jósitenről és az ő csodálatos dolgairól.

Kérjétek őket, hogy tanítsanak meg imádkozni, hogy így megismerjétek ti is a világnak és az életnek nagy dolgait és azt a mennyei atyát, aki mindig vigyáz rátok.

De siessetek, mert a nagyszülők is sietnek és lehet, ha újra keresitek őket, már nem fogjátok megtalálni, mert valamilyen titok folytán néha eltűnnek…

Eddig tartott az én mesém és amit itt elmondtam higgyétek el, hogy úgy igaz, mert ott voltam és láttam és aki nem hiszi az járjon utána…”

Ezt a mesét mondta el a szerző – lelkész a templomi istentiszteleten a Zselyki Gyermeksziget kétnapos eseményeit összegezve.

Közreműködtek: Bocskai Tünde, Pásztor Ágnes és Mayla Júlia tanítónénik, Szakács Zoltán állatorvos, szülők és gyermekek.

Tóth Zoltán Csaba