„Nem hagylak titeket árván…” (Jn 14, 15 – 18)
„Ó, titkok titka: / a földön ittlent
belülről nézzen / mindenki mindent,
szemet és szívet / és harcot és békét! –
Áldja meg az Úr, / áldja meg az Úr
a belülről látók / fényességét.”
(Dsida Jenő – Templomablak)
„A Szentlélek. Ki az? Egy galamb, semmi egyéb…tudja mindenki.” (John Updike: Bech befut c. regényéből)
A külső világot fürkésző, külsőségekre figyelő emberek vagyunk, mert a felszínességben pompázó világ megadhatja nekünk azt a napi szenzációs, ámde kérészéletű sikerélményt, amelyről úgy gondoljuk, oly nagy szükségünk van az önmegvalósítás, kiteljesedés és mások szemében megfelelés előre csomagolt útján.
Kifeszített ponyvaként nehezedik ránk a sablon, az uniformizálódás látszat világa: divatos, színpadias érzések, a végtelenségig mímelt, mesterkélt gesztusok, majmolt ideálok, üres, megfakult frázisok, erőltetett valahová tartozás és szocializálódás, elismert státusz.
Legtöbbször egy fénykép jelenti létünk (virtuális) valóságát. A realitás lenyomata, forma, egy fotó, ami a legjobb, a legboldogabb, leglenyűgözőbb, ami leginkább kicsikarja az ahá – élményt. Magányos, árva kép. Olyan magányos és árva, mint a külső világban sodródó ember; a benső világ titok, górcső alá vétele mélységes, fáradtságos, az őszinte cselekedetek, érzések kálváriája vagy éppen parnasszusa.
Milyen is az árvaság? József Attila Tiszta szívvel című versének néhány sora jut eszembe. Az embernek nem marad más csak a „nincs” tagadása és az abból fakadó hiány, meg egy „gyönyörűszép szív”.
Lehet Péternek is ennyi maradt: a magány, az árvaság. A Mester távozása után, talán felsejlett benne az a fájdalmasan tátongó űr, ami elbizonytalanította, kétségbe ejtette: elhagytam mindent, munkát, családot, addigi életet és most semmim sincs. Az út megtételének többi része egyedül nem megy. Szólnom kell mindarról, ami velem történt, bizonyságot kell tennem arról a csodálatos, bennső világról, amelynek részesévé váltam, de mit mondanak majd az emberek?
Bizonyára Péter is tobzódott az árvaság nekifeszülő falai között, szüksége volt egy vígasztalóra, egy buzdítóra, egy olyan belülről látó fényességre, ami ismét megadja neki a bizonyosságot és hitet, azt a kifejezésmódot, ami nem idomul a világ elvárásaihoz, izléséhez, hanem amelynek egyedüli középpontja Krisztus és az evangélium.
Magányos pillanatában, a csendben megnyíltak előtte saját valójának befelé vezető ösvényei. A Lélek érintése révén Jézus szavai erővel szakadtak fel bensőjének elrejtett bugyraiból: „Nem hagylak titeket árván…” A Szentlélek világosságot gyújtott szívében, új erőtt fakasztott megterhelt izületeiben, vígasztalást, bátorítást adott csüggedő, aggódó lelkének. A megfutamodás bűnének ítélete Isteni kegyelemmé változott a Pártfogó révén.
A Pünkösdi csoda kiteljesedett. Szélroham, zúgás, lángnyelvek, bennső tűz. Péter szavai egyenes, érthető és őszinte bizonyságtétellé váltak.
Szükségünk van kihűlő világunkban erre az Isteni tűzre, arra az emberi lélekre ható erőre és világosságra, ami megváltoztat, hitre juttat.
A Szentlélek elvezet az árva látszat világból a valódi közösségre.
Kérjük Isten Szentlelkét!