(részlet Dimitri Verhulst: Krisztus bevonulása Brüsszelbe című könyvéből)

„Jézus jövetelének a híre – amit mindenféle meggyőződéstől idegenkedve sem tudok másmilyennek minősíteni, mint örvendetesnek – az irodanegyed és a bürokrácia üvegkatedrálisaiban jutott el legtöbbünkhöz, hozzánk, belgákhoz, a gallok legbátrabbikaihoz, amikor a sokadik pasziánszot elunva, mélyen összeráncolt homlokkal az egyik híroldalt böngésztük, miközben ceruzánk végét rágcsáltuk, hogy alapos koncentrációt mímelve félrevezessük a főnökünket. Ott volt a hír, egy világcsúcsmeg­döntésre rendezett hot dog evő verseny és egy szüntelenül figyelemmel kísért énekesnő féktelen viselkedéséről szóló híradás közé eldugva. Jézus Krisztus Brüsszelbe érkezik idén jú­lius huszonegyedikén, a forrás megbízható, bár ismeretlen, de hogy Ő el fog jönni, az kétségtelen, további híradás később.
Az a derűs nyugalom, amellyel ezt a hírt terjesztették és olvasták az emberek, éppen olyan csodálatos volt, mint maga a hír. Igaz, hogy a társadalom nagymértékben szekulari­zált volt, de Istenben azért még mindig jobban hittek az emberek, mint az újságírókban, akik az idő múlásával egyre kevesebb aggállyal írták tele a lapokat. A firkászok a szavak számából ítélve nagyobb jelentőséget tulajdonítottak egy-egy televíziós kvízműsornak, mint mondjuk a szudániak nyomorúságos helyzetének, a véleménynyilvánításra szolgáló hasábokat pedig olyan celebekkel íratták tele, akik nem feltétlenül véleményük fontosságának köszönhették hírnevüket. Az újság elején erkölcsi kötelességtudatból egy környezetszennyezésről szóló cikket helyeztek el, a lap végén pedig szégyentelenül reklámozták a felkapott, távoli paradicsomokba vivő, kerozinfaló repülőutakat. Ha a világból már elegük volt, akkor felkértek egy kutatóirodát, hogy készítsen valami statisztikát, amelyből az olvasó megtudhatta, hogy a vallonok több időt töltenek a konyhában, mint a flamandok, amivel az újság azt sugallta, hogy itt két teljesen különböző, sajátos DNS-struktúrával és gondolkodási móddal rendelkező néptörzsről van szó. Az újságírók jó hírét azonban az ásta alá végleg, hogy mindent kritikátlanul bevettek és terjesztettek. Egy feltűnést kereső fiatal filmesnek semmi mást nem kellett tennie, mint szétküldeni egy sajtóanyagot, amelyben az állt, hogy a legutóbbi filmje elnyerte az Arany Tapsmétert a híres Szarajevói Filmfesztiválon, és másnap már meg is jelent a hír tizennégy, magát függetlennek és minőséginek tartó napilapban. Így hát valóban, miért is izgatott volna fel minket Jézus jövetelének a híre?

Nem emlékszem rá, hogy bárki is felpattant volna a székéről az irodában aznap délután. Senki nem tört ki hangos nevetésben, pedig mégiscsak könnyen pompás tréfának vehettük volna a hírt, egy hívő lélek sem vetett keresztet, nem törték meg örömkiáltások a nyomtatók és másológépek bánatos búgását. Sőt még a dohányosok sem, akik — mint közös ellenség, megszégyenítésre és kigúnyolásra ítélt, gyenge akaratú emberek — szüneteiket a Közegészségügyi Minisztérium jóvoltából testületileg az utcán töltötték, még ők sem hozták fel beszélgetésük tárgyaként ezt a mégiscsak különleges hírt. A főnököt természetesen meg kellett hagynunk abban a tévhitben, hogy csakis a számlaadatokkal foglalkozunk, hogy a fizetésünk azért biztosítva legyen. Emellett, igen, talán az is lehet, hogy nem egészen hittünk a szemünknek, féltünk, hogy elnéztünk valamit, arra vártunk, hogy egy nálunk bátrabb ember vállalja a nevetségessé válás kockázatát azzal, hogy fölteszi a kérdést: »Hé, emberek, ti is láttátok, hogy Jézus Krisztus…?«

Mindenki némán olvasta a hírt, és diszkréten megtartotta magának.”