Urunk, a világban, környezetünkben és bennünk minden folyamatosan változik, naponta szemtanúi vagyunk a születésnek és halálnak, a felemelkedésnek és elbukásnak, a lemondásnak és újrakezdésnek. Alázattal állunk meg előtted és beismerjük, hogy parányi porszemek vagyunk hatalmas, végtelen világegyetemedben. Emberek, akik nemcsak a tér dimenziója, de az idő múlása alá is vettettünk. Tudjuk Urunk, hogy egyszer búcsút kell vennünk attól, amit gondosan felépítettünk, ami kedves nekünk és azoktól, akikért hálásak lehetünk, de mégse aggaszt bennünket az, hogyan is fogunk majd megállni előtted. Itteni környezetünkben biztonságban érezzük magunkat, hiszen látszólag magunk urai lehetünk, rendelkezhetünk sorsunk felett és el sem képzeljük, hogy lehet másképp is. Szeretet helyett a büszkeség és gyűlölet falait építjük magunk köré, segítség, gondoskodás, megértés helyett folyamatosan az önzés bástyáiba menekülünk. Rövidre szabott életünkben helyet kellene szorítani a mértékletességnek, a szeretetnek, az egymással való foglalkozásnak, a megnyugtató csendességnek. Urunk, itt állunk letörve, szomorúan, hiszen bűneink súlya eszünkbe juttatja az elmúlást, kérünk tápláld szívünkben a reményt, hogy a Te örökérvényű beszéded tovább kísér bennünket kétségbeesett állapotunkból. Add, hogy ne pazaroljunk, hanem megtanuljunk bölcsen gazdálkodni kimért időnkkel és bátorító igéd emeljen fel bennünket naponta, mert Te vagy a szabadítónk!