A nagyváros forgatagában, a Napfény téren, ott, ahol a Diadal útja találkozik a Hősök sugárútjával egy ember kutyáját sétáltatja. Idősödő, egykori barna hajbozontját piszkosszürke tincsek díszítik és kopottas ballonkabátot visel, amelyen helyenként zsíros foltok mosolyognak a napfényben. Az apró öleb szaporán sorjázza lépteit és közben farkcsóválva, sűrűn szaglássza a poros járdaszegélyt.

A csendes léptek ritmusában, hirtelen a férfi mellkasára szorítja kezét majd, mint egy darab fa összeesik. Kutyája felfigyelve a rendellenes mozdulatra, rögtön feleszmél, mellé áll és apró rövid vonyítással jelzi: „Baj van!”

Néhányan a szemközti járdaszélen ülő kamaszok közül felfigyelnek a jelenetre, a kezükben lévő okostelefonnal sebesen lefotózzák a járdán elterült testet, mellette a kutyával. Az egyik – a pattanásos képű – nagyot szürcsöl a már langyossá vált kólából, majd nem kis elégtétellel közli társának: „Cucc, posztoltam a facebookon, kíváncsi vagyok hány lájkot kapok majd rá” és vigyorogva háta mögé hajítja a kiürült papírpoharat.

A siető anyuka heves mozdulatokkal ráncigálja maga után a nyivogó gyermeket: „Gyere már, szedd a lábad kölyök, Úramisten nem látod hány óra, megint elkések a munkából!” – „Anyu, anyu egy bácsi fekszik, ott a földön…” „Gyere már gyorsan, nem megmondtam, hogy idegenekkel nem állunk szóba”. És ingerülten továbbsietett.

Tinédzser lány ballag búskomor, életunt ábrázattal arrafelé, mindkét fülében fülhallgató, láthatóan nem akar tudomást szerezni a külvilágról. Unottan, fanyalogva, kissé méla undorral fürkészi a járdán heverő testet és a mellette hevesen gesztikuláló kutyát, majd ugyanazzal a slampos monoton léptekkel, a fülhallgatóban szóló dal ritmusára tovább halad.

A közeli kozmetika szalonban senki nem figyel fel az esetre. A frissen kiszedett szemöldökök és pompásan ragyogó körmök kavalkádjában, mindenki elégedetten nyugtázta az eredményt és mosolyogva eltelnek a tükörben látott ismerős arccal. De most már a ráncnak nyoma sincs, a szarkalábak nem zavarják a mosolygást, talán csak a rúzs árnyalata nem passzol teljesen a szem színével… A drága parfüm és lakkszagban tovább folyik a könnyed csevej divatról, ruhákról, a szomszéd pasiról és az újonnan nyílt masszázsszalonról…

Cigaretta felhőben két alak könyököl a sarki kocsma teraszán. Egykedvűen, üveges szemekkel bambulnak maguk elé. Tele szájjal pöfékelnek és közben nagyot kortyolnak a hideg sörből. „Te figyelj, az ott, annak az embernek szerintem valami baja van…” – szólal meg az egyik. „Na és, biztos valami részeg, vagy utcalakó, vagy mittudomén, nem a te dolgod, se az enyém…

Kortyolnak az italból és rutinos mozdulatokkal elnyomják a félig telt hamutartóban a cigaretta csikket.

Az arra elhaladó autóban, öltönyös férfi idegesen veri az ujjával a kormányon egy lehetetlen ritmus taktusát. „Ebben a rohadt városban már járni sem lehet, megint elkések az értekezletről. Mi van már, indulj…” Közben kétszer tülköl az előtte lévőnek. Araszolva halad a kocsisor és mikor odaért a járda szélén fekvő testhez, gyűlölettel végig méri: „Ezek a rohadt szipós csövesek, tele a város velük…” Majd teker egyet az egyenletesen zúgó légkondi kapcsolóján: „Rohadt meleg van…”

A téren, a szökőkút közelében a frissen festett padokon idős hölgyek ülnek és figyelemmel kísérik a téren sürgő – forgó embereket. Naponta kijártak ide, mindenkinek megvolt a törzshelye. „Nézzétek már ez milyen peckesen jár…” – mondja az egyik. „Te, halottátok, hogy a szomszéd fia, már megint megverte a feleségét…” – terelte a másik a szót, mire a többiek heves érdeklődéssel figyeltek fel és közelebb hajolva hallgatták a bizalmas információ részleteit. Miután kimerítették ezt a témát is, tovább figyelik a fiatal lenge ruhás csitriket, a szűknadrágos suhancokat vagy az éppen arra kószáló ebihal módjára összezsúfolódó kis kínai turistákat. Szemük sarkából megbámulják a túloldalon heverő férfit, mellette a kétségbeesett kutyával. „Hát azért, tudjátok a mi időnkben ilyenek nem voltak…” szólal meg az egyik, majd elégedetten keresztbe fonja kezét…