Kezdetben teremtette Isten az eget és a félelmet. A föld még kietlen és puszta volt és a félelem lebegett a sötétség fölött. Megteremtette Isten az embert a föld porából és a félelem lelkét lehelte orrába. Így lett az ember félő lénnyé. És Isten megparancsolta az embernek, hogy a kert összes fájáról ehet, csak arról nem, ami a kert közepén van, mert meghal. A kígyó pedig ravaszabbnak vélte magát az összes többi állatnál, de ő is csak a porban tekerődzött sima, hűvös testével. Egy napon odakúszott az ember mellé és ezt kérdezte: – Valóban azt mondta az Isten, hogy a kert közepén lévő fáról nem ehetsz, mert meghalsz? Pedig nem halsz meg, hanem olyan leszel, mint az Isten maga, tudni fogod, mi a jó és mi a rossz. És az ember ránézett a mellette sziszegő teremtményre és megérezte villás nyelvének pusztulást árasztó bűzét.

Az esti hűvös alkonyatkor, amint az Úr járt – kelt a kert fái között, ott találta az embert a kert közepén lévő fa alatt. Mit tettél? – kérdezte az Úr.

És az ember térdeibe éles fájdalom hasított és megengedtek az ő ízületeinek béklyói és megerősödtek az ő inai és vértől kezdtek duzzadni az ő izmai és gerincébe lüktető velő költözött és gyűlölettel telt szemei kívánták látni a fényből jövő hangot. És felegyenesedett az ember és felemelte az ő tekintetét és konokul szembenézett a fénnyel, de nem látott semmit.

Az ember letörölte térdéről a port és lerázta egész testéről a bőrére tapadt parányi rögöket, majd elindult ki a kertből. – Mit tettél? – visszhangzott az Úr hangja valahol az ember háta mögött, de az embert már nem érdekelte. Elindult a bölcsőjéből felemelkedő nap első sugarai felé, azzal a félelemmel, amit Isten büntetéseként egész testében hordozott.

És az ember igen magányos és igen éhes volt és nagyon félt az éhhaláltól, ezért elkezdett eszközöket faricskálni magának, hogy elejthesse a föld összes vadját: kést, lándzsát, íjat és horgot. És látta az ember, hogy az eszközei igen jók, megáldotta őket és egyre jobb és jobb eszközöket kovácsolt magának és mivel nem jó az embernek egyedül lenni, szerzett magához illó segítőtársat is.

A félelem magvai azonban továbbra is ott csíráztak lelkének árnyas zugaiban és az ember nem bízott a hozzá hasonlókban, irigyelte zsákmányukat és mindenüket, amijük volt és az ember félni kezdett a hozzá hasonlóktól.

Egy napon az ember nagyon meggyűlölte az ő testvérét és a kezében lévő eszközzel, amivel zsákmányát szokta elejteni a mező vadjai közül megölte az ő testvérét, hogy enyhüljön a lelkében parázsként izzó félelem. És elmenekült az ember onnan… De megízlelé az ember mostmár a vérnek ízét és látta az ember, hogy eszközök helyett immár fegyvereket készíthet magának, mert a kiontott vér íze igen jó. És megteltek az ember szemei gyűlölettel és felhevítette az ember az ő kemencéjét és elkezdett az ember kardot kovácsolni magának és harci kocsit és ágyút és tankot, meg vadászgépet és mindenféle fajta fegyvert. És megalkotta az ember magának az ellenség fogalmát. És látta az ember, hogy a fegyver és az ellenség igen jók és megáldotta azokat.

De az ember mégsem érezte magát biztonságban a földön, mert ellenségei egyre csak szaporodtak és sokasodtak és az ember megalkotta a gépeket. Saját képére és hasonlatosságára formázta őket. Elhatározta az ember, hogy tornyot épít magának, amely az égig érjen, hogy beláthassa az egész világot. Az ember megízlelé az erő, a bosszú és a hatalom boldogító, édes érzését és az égig érő toronyból lelkében igen nagy megelégedéssel nézte az atombomba gombaként feltörő lángnyelveit, amelyek beborították az egész földet. És az ember megáldotta a gépeket, amelyektől mostmár kényelemben és biztonságban érezte magát.

De egy reggeli hűvös alkonyatkor, amikor az ember járt – kelt saját leigázott világának kertjében az ember ismét elkezdett félni. Nem az éhhaláltól, nem az ellenségtől, hanem az öregségtől és a haláltól.

Látta az ember, hogy a fiatalság elvesztése nem jó, ezért elkezdett az ember különféle fajta illatos kenőcsöket és italokat készíteni, és testének legapróbb darabkáit kezdte átformálni és a világban élő összes létező génjeit elkezdte vizsgálni, hogy ezáltal meghosszabbíthassa az ő életét és olyan legyen, mint Isten maga, tökéletes és halhatatlan.

De az idő múlásával az ember lelkében egyre csak nőtt a félelem és hasztalan próbálta átalakítani saját emberi természetét.

És amint az ember ott ált saját elpusztult kertjének romjai fölött, orrában a levegő súlyos, szennyezett bűzével, az ember megadta magát és felnézett az égre, visszanézett arra a paradicsomra, amiben egykor megszületett, mert tudta, hogy a zsigereiben hordozza, lelkének legtitkosabb kamrájában ott van az, amit Isten égetett belé és amit magával hozott az Éden kertjéből és amitől sosem tud szabadulni: félelmét a haláltól.