„Az emberi természet típushibája, hogy mindenki építeni akar, de senkinek se fűlik a foga a karbantartáshoz.” (Kurt Vonnegut)

Manapság, mindenki felvonul. Van, aki parádézik, van, aki valós problémákra próbálja felhívni a figyelmet, van, aki majomkodik, van, aki jogokért küzd és van, aki csak úgy csatlakozik ide – oda, lényeg, hogy mutogassa magát. Minden felvonuló természetesen meg van győződve, hogy ő az új világrend építője, egyfajta hídember és útépítő, szabadító és megváltó. Roppantul színes és persze a végletekig nyitott egyéniség.

Mindenkinek joga van felvonulni, mert Orwell óta tudjuk, hogy „vannak egyenlők és vannak egyenlőbbek”. No comment.

A gond azonban ott van, hogy sokszor éppen a lényeg veszik el, valahogy népiesen ezt úgy mondhatnánk, „sok bába között elvész a gyermek”. Beteg társadalmunkban, sajnos nem a hatékony gyógyszeren vagy kezelésen van a hangsúly, hanem a napi hazugságon, hogy „nem vagyok beteg!”

Mi választhat el bennünket Krisztus szeretetétől? Amíg az igazság mélyen gyökerező tartalmát nem látjuk, sok minden… talán mi magunk…