Gyakran szállóigeként, enyhe iróniával szoktuk emlegetni Dante Isteni színjátékában megjelenő Pokol kapujának feliratát: “Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.” És lehet, hogy bele sem gondolunk az itt megfogalmazottakba, mi jellemző leginkább a pokolra, nem a hely, nem a lokáció pontos koordinátái, hanem a reménytelenség. Az a hely, ahol teljes reménytelenség uralkodik, ahol végérvényesen meghalt és kialudt a reménynek leghalványabb sugara is.
Mindannyian jól ismerjük Dániel történetét, azt a momentumot, amikor Dánielt az oroszlánok vermébe vetik. És azt is tudjuk, hogy az ügyeletes idézőjelbe vett jóakarói miatt került oda, de mivel hisz Istenben, sorsa megváltozik, nem esik baja, hanem csodálatos módon megszabadul. 
1. Mi a verem? Maga a pokol, vagyis a sötétség, a veszély és fenyegetettség és a teljes reménytelenségnek a helye. Csapda, kelepce, amely, ha belekerültünk fogva tart, megsebez, összetör és megöl.
Átvitt értelemben saját világunk, saját életünk kerülhet a verem mélyére, jelképezheti magát a vermet, a remény nélküliséget.
És mivel egy ilyen világban nem csupán csak szemlélők vagyunk, hanem benne élünk, munkálkodunk, szinte naponta tapasztaljuk a rombolást, a gyűlöletet, a terrort, a közönyt, a természet szennyezést és mérhetetlen pusztítást, amit magunk körül hagyunk, a kiégést, a testi – lelki zsákutcákat, látjuk azt, hogy a technikai fejlődés ellenpólusa a szellemi élet leépülése, az értékek helyébe álértékek és egyre ferdébbek kerülnek, mi is ezért szembe kell néznünk a nagy kérdéssel, hogy mi is tulajdonképpen ez a verem?
– saját korlátolt emberi életünk? vagy az élet, amit saját megalkotott virtuális valóságunkba zártunk?
– talán a bezárkózás vagy valamitől való elzárkózás érzése, amikor az igazságot kimondása politikai korrektség függvénye?
– talán az igénytelenég, a szenvtelenség és közöny, amivel naponta szembenézünk?
– talán a haldokló, önmagukkal meghasonló eszmék és értékek kelepcéje, amelyben az ember önmagát isteníti és próbál minden kudarcot elhallgatni vagy egy csodálatosan mosolygó szelfi mögé rejteni?
– talán egy testi – szellemi válsággal küszködő megfáradt világ látókörének beszűkülése és útkeresése, vagy egyszerűen ürügy azokra a dolgokra, amelyeket jószándékkal megtehettünk volna, de mégsem tettünk, mert valahogy valami mindig meggátolt bennünket ezek megtételében, fontosabb, komolyabb dolgokkal voltunk elfoglalva?
Nos, igen a verem megbénít, tehetetlenné tesz. Csakúgy, mint a járvány verme, amelybe beleestünk, megbénított és teljes egészségben még most sem látjuk a kiutat, a szabadulás lehetőségét.
És ebben az egészben az a szomorú, hogy ez egy nagyon veszélyes állapottá fokozódhat: először küzdünk ellene, szeretnénk onnan kitörni, kiszabadulni, de aztán eljön a pillanat, amikor feladjuk a küzdelmet, belefáradunk a harcba, érzéketlenekké válunk, hisz úgysem változik semmi, és ebben a reménytelenségben szépen lassan beleszokunk új életterünkbe és elkezdünk ezzel a tudattal és helyzettel együtt élni. Elfogadjuk a veremben zajló automatizmust, rutint, unalmat, szótlanságot és azt a kényelmet, hogy nem kell foglalkoznunk a külvilággal. És pótszereket keresve, beletörődünk abba, hogy sorsunk nem változhat meg. Színtelen, fakó, dohszagúvá válik a lelkiségünk is. Bele lehet szokni ebbe a létbe, de embertelen.

Egy agyonpörgetett, szellemiekben meghasonlott és sok esetben kiégett világban hasonló lesz a helyzet az Isten – élmény vagy az Isten – igény megélésében is. Isten ott van mellettünk, az életünkben, meg akar szabadítani, de mi nem vesszük Őt észre, mert nincs meg a kellő hitünk, vakok vagyunk, vagy éppen mással foglalkozunk. Isten elküldi angyalát, ahogyan Dánielhez is elküldte, elénk áll, de mi gyorsan szemlesütve inkább elfogadjuk a verem – állapotot. Megelégszünk, a verembe zárt élettel, a hideg falakkal, elfogadjuk, hogy a fény néha, lehet csupán egy repedésen, vagy egy hajszállnyi nyíláson keresztül szűrődik be és elfogadjuk azt is, hogy Isten kinn rekedt. Ismerjük a naponta tudatalattinkból feltörő önaltatást: “lehetne rosszabb is…”
Kicsit olyan ez, mint Saint Exupery Kis Hercegének egyik párbeszéde, amikor a a Kis Herceg éppen felnőtt barátjával vitázik:
„Tudok egy bolygót, ahol egy király lakik. Az soha egyetlen virágot meg nem szagolt életében. Soha egyetlen csillagot meg nem nézett. Soha senkit nem szeretett. Soha nem csinált egyebet, mint folyton csak számolt. És egész álló nap azt hajtogatta, amit te mondtál az imént: “Én komoly ember vagyok! Én komoly ember vagyok!”, és csak úgy dagadt a kevélységtől. Hát ember ez? Dehogy ember! Gomba!”
Bizony, néha ilyen gombák vagyunk: elvagyunk, vegetálunk Isten és egymás mellett, képtelenek a változásra, a tettekre. Csendesen szemléljük magunk körött a pusztulást, elfogadjuk a szemetet, a mocskot, a szennyet, a rombolást, az irányítást és persze lelkiismeretünket borogatjuk: “lehetne rosszabb is…”
2. Hogyan szabadult meg Dániel a veremből?
Isten segítségével. Mert hitt Istenben. 
Egy értékzavarral küszködő, csupán saját érdekeit néző, napról napra változó piac és reklámvilágban, az ember keresi önmagát, keresi Istent és keresi azt a világot, ami a szeretetről, a kegyelem állapotáról szól. Új kihívásokkal, újabb és tökéletesebb csapdákkal, új lehetőségekkel kell szembenézzen és megküzdjön, mindez csakis hittel lehetséges. Nem a világot kell megváltoztatnunk, hanem önmagunkat, ahhoz, hogy a környezetünk is megváltozzék és ez csakis Istenbe vetett élő hittel valósulhat meg. Ez a hit adja meg a verem reménytelenségéből és bezártságából való kitörést és szabadulást, ez a hit adja meg a reményt, hogy igenis a szeretet ösztönöz a jó cselekvésére, ez a hit erősít és bátorít, hogy ne adjam föl a harcot a legelveszettebnek látszó pillanatokban sem, mert Isten mellettem van, Ő az én kezem, Ő az én lábam, Ő az én fejem és Ő lesz az én szám, ami nem csak süketel és hazudik egész nap, hanem a szavaknak a tettek fognak igazolást adni.
3. Miért nem sérült meg Dániel?
Dánielt látszólag fogva tartja a verem, fizikailag ott van. Lelkiekben nincs, mert lelke, erős hitéből adódóan Isten mellett maradt. A teste ott van, de ő maga nincs a veremben, ezért, amikor az ottlévők kihúzták nem találtak rajta semmi sérülést, megőrizte épségét. Életünk során nekünk is mindig két lehetőségünk van. Az egyik, hogy ha a verem mélyére kerülünk elfogadjuk a vermet, azonosulunk vele, megtörünk és beletörődünk a fogvatartott állapotba. Így a verem rabjává válunk és az uralkodik felettünk. Amikor kihúznak tele leszünk külső és belső sebekkel, horzsolásokkal, zúzódásokkal, törésekkel. Sérülünk mi magunk, de velünk együtt sérül a családunk, gyermekeink, sérül a bennünket körülvevő természet. Vagy pedig hitben Istenbe kapaszkodunk jó erősen, mellette maradunk és akkor megmenekülünk a verem sötét, feneketlen és életveszélyes mélységétől, mert Ő az, aki kihúz onnan.
Imádkozzunk azért, hogy Isten adja meg nekünk a valódi látást, az értékek újraértékelését, emberi életünk kitörését az elszigetelt létből és lehetőségek keresését a tökéletes igazi szeretet cselekvésére és betartására. Szabaduljunk meg mindattól, ami gátol, visszahúz, mindattól, ami elsekélyesedett, monoton, színtelen, fakó, betokosodott vagy megunt. Legyen az életünk Isten kegyelméből újratervezett és újraértelmezett élet.