Böjt 4.  – Laetare – vasárnapi igehirdetés

Böjt 4. – Laetare – vasárnapi igehirdetés

A lapige: Ézsaiás 66, 10 – 14. 22 – 23.

„Örüljetek Jeruzsálemmel! Vigadjatok vele mindnyájan, akik szeretitek! Szívből örüljetek vele mind, akik gyászoltátok! 11 Mert jóllakásig szophattok vigasztalást nyújtó emlőjéből. Gyönyörködve szívhatjátok telt mellét. 12 Bizony, ezt mondja az ÚR: Folyamként árasztom rá a békességet, mint megáradt patakot, a népek gazdagságát. Megszoptatnak, karjukon hordoznak, és térdükön ringatnak benneteket. 13 Ahogyan az anya vigasztalja fiát, úgy vigasztallak én titeket: Jeruzsálemben kaptok vigasztalást! 14 Meglátjátok, és örül szívetek, testetek is virul, mint a fű. Megtudják, hogy az ÚR támogatja szolgáit, ellenségeit pedig megbünteti.  Mert ahogyan megmarad az új ég és az új föld, amelyet én alkotok – így szól az ÚR ugyanúgy megmaradnak utódaitok és a nevetek is. 23 Azután újholdról újholdra és szombatról szombatra eljön minden ember, és leborul előttem – mondja az ÚR.”

Kedves Testvéreim!

A mai gondterhelt időszakban, amikor a sajtó hírei szinte percről perce megrázó hírekről és szigorításokról, rendeletekről tudósítanak – félelmet érzünk, reménytelen lelkiállapotba kerülünk. A négy fal közötti tehetetlen légkör agóniájában, a templom utáni vágyódás kínzó – keserű érzésében, a „mit tegyek” kérdés döbbenetének mindent megbénító vívódásában költőnk, Ady Endre „Hiszek hitetlenül Istenben” című verse jut eszembe:

Hiszek hitetlenül Istenben,
Mert hinni akarok,
Mert sohse volt úgy rászorulva
Sem élő, sem halott.

Most minden-minden imává vált,
Most minden egy husáng,
Mely veri szívem, testem, lelkem
S mely kegyes szomjúság.

Első hallásra talán furcsa már maga a verscím is, hiszen mintha értelmi vagy stiláris zavar lenne benne, azonban lehet, hogy a lírai én vívódásán túl – hit hitetlenség kapcsolata – megfogalmazódik mindannyiunkban és megragadhatjuk a vers alapigazságát: „mert hinni akarok.”

Hinni akarok, mert túl kevés az erőm ahhoz, hogy a mai súlyos állapottal megbirkózzam és szükségem van rád Istenem.

Hinni akarok, mert – a 2020 – as igére utalva – Te segítesz a hitetlenségem.

Hinni akarok, mert lásd szomjazik szívem, testem, lelkem és Te vagy az, aki Igéd által felüdítesz.

Hinni akarok, mert tudom, hogy Te meghallgatod a lelkem mélyéről feltörő imádságot és szeretném, ha egész életem imádsággá válna.

Hinni akarok, mert „sohse” voltunk így rászorulva a Te kegyelmedre és irgalmadra.

Ez a hinni akarás vezet el a mai alapige megértéséig, amikor öröm és gyász, vigasztalás és keserűség, ó és új ötvöződik és egy gondoskodó anya képében válik teljessé.

A próféta örömre és vígasságra buzdít a bibliai sorokban, mert a szabadítás érzésének megtapasztalása örömre ad okot, azonban az öröm és boldogság jelenlegi pillanata mögött árnyékként még ott kísért a közeli múlt gyásza, fájdalma.

Talán átérezzük ezen sorok aktualitását, mert számunkra bátorító jövőkép – ha vége a veszedelemnek, Isten boldogító karjaiban ismét öröm és biztonság lesz, ki kell tartanunk hitben a járvány idején is tudva azt, hogy Isten a mi oldalunkon áll. De a veszteségről, a nyomorúságról sosem fogunk elfeledkezni. Csakúgy, mint ahogy az ember sosem tud elfeledkezni a szülőről, különösen az édesanyáról. Arról a teremtésről, aki testéből életet adott, aki féltőn szerető gondoskodással táplált, ápolt, felnevelt, számtalanszor vígasztalt, akire a messzi távolból mindig úgy gondolunk „meg-megállva”, mint a próféta Jeruzsálemre, szeretetének megszemélyesített alakjára, akinek nagyon sokszor köszönet gyanánt néha egy szál virág jutott, vagy csupán egy rövid telefonhívás sablonos kérdései, aki mindig terített asztallal várja kóborló, fáradt gyermekét és megértő, megbocsátó tekintettel szívébe csöppenti az élet talán legszebb és legmegnyugtatóbb érzését: „Jól van, most már itthon vagy…” Azonban tudjuk, mert ott kísért mélyen a lelkünkbe égetve a legkeserűbb felismerés, hogy az élet legfájdalmasabb pillanatában búcsúzni kell.

Az emberi kötődés ezen titkát segítségül hívva, látjuk magunk előtt Jeruzsálemet és halljuk az Istentől jövő vigasztalás legszebb, legtisztábban csilingelő hangjait. Mindannyian ebből az éltető igéből, meríthetünk békességet, amely olyan, mint „megáradt patak”. Ez a békesség nem egy sovány vígasz csupán, hanem olyan erő, amely duzzad, amely magával sodor, amely, ha kell kilép medréből és harsogva jelzi a jelenlétét.

Testvéreim, hiszem, mert hinni akarom, hogy a járvány idején is Isten ezt a békességet adja nekünk, hogy lelkünk megnyugodjék és mi magunk is egymást erősítő békességgel tegyünk vallást.

Nincs szebb látvány egy olyan anyánál, aki gyermekét karjaiba fonva ringatja és selymes hangján a szeretet dallamával nyugtatja. Két szív egymás mellett, együtt dobban, két lélegzet egy meleg ölelésben, két szempár egymás ragyogó tekintetében válik a mosolygó napsugár ragyogásává. Két új élet, amely egyből táplálkozik.

„Ahogyan az anya vigasztalja fiát, úgy vigasztallak én titeket…” Hiszem, mert hinni akarom, hogy Isten megvigasztal minden időben, átölel karjaival és letöröl minden könnyet a szemünkről, mert egyedül Ő képes rá. Egyedül Ő tud felemelni, megsimogatni, bátorítani és szomorúságunkat csillapítani, mert Ő azt szeretné, hogy gyermekei felhőtlen és őszinte kacaja átjárja az erdőt mezőt és visszhangozzék a halmokról és dombokról.

Hiszem, mert hinni akarom, hogy ez az öröm ismét miénk lehet és meglátjuk Istent a maga teljességében. Mert Isten nem hagyja magára, hanem támogatja népét, mint a szülő gyermekét a világban megtett első bátortalan és botladozó lépéseikor. Ez a szabadulás és az új kezdet reménysége.

„Egyszer, valamikor régen, amikor még gyermekem első bátortalan lépéseit tette ebben az életben, elesett, és sírva fakadt, akkor felkaptam, magamhoz szorítottam, és a gyerek megvigasztalódott, elfelejtette a fájdalmát… Azóta sok – sok lépést tett az életben, de a felnőtteket, ha elesnek, nem éppen könnyű felemelni… Lépések… Hányféle lépés is lehet az életben?… Néha az ember úgy lépked át az életen, ahogy a részeg kering a mezőn, az élet elmúlik, és akkor veszi csak észre, hogy a neki kijelölt időben csak egyhelyben topogott, sehová se jutott… Fontos, hogy ha visszanézünk, lássuk magunk mögött tetteink kirajzolódó nyomait, mint a léptek összefüggő sorát, amelyek miatt nem kell pirulnunk, nem kell lelkiismeret – furdalást éreznünk, olyan tetteket lássunk, amelyek az idő és életünk múlásával nem halványítják el a földi élet értelmét. (…) Nem, nem veszíti el bűvös lényegét semmi, ami valaha közel állt hozzánk, ha tetteink rugója a szeretet, ha változatlanul szeretjük mindazt, ami méltó a szeretetre… Mivel az időnek megvan az a hatalma, hogy megsemmisítsen vagy meggyógyítson (kinek hogy), de önmagát megsemmisíteni nem tudja soha.”

(Natig Raszul – Zade – Lépések)