„Istenem, te tanítottál ifjúkorom óta, mindmáig hirdetem csodáidat.” (Zsoltár 71, 17)
„Akkor Simeon karjába vette a gyermek Jézust, áldotta az Istent, és ezt mondta: Most bocsátod el, Uram, szolgádat beszédet szerint békességgel, mert meglátta szemem üdvösségedet…” (Lukács 2, 28 – 30)
„Sok, aki tanítani mer, de kevés a tudó.” (Németh László: Hósea)
Istenem! Megtanultam akarni, figyelni és tisztelni. Megtanultam a szépet értékelni és elutasítani, szeretni és gyűlölni, dolgozni és rombolni. Megtanultam fejet hajtani, bólogatni, szemet hunyni, hallgatni és uniformizálódni. Megtanultam a leckét: képleteket, törvényeket, szabályokat, módszereket. Megtanították, hogy a számok értékének arányában mennyit érek.
Megtanultam felállni és lelépni, megtanultam élni és túlélni.
Azonban nem a tudást halmoztam, csupán ismereteket szereztem.
Boldog az az ember, akinek ifjúkora óta Te vagy a mestere.
Boldog az az ember, akinek az évek során, noha gyengül a szeme, de a látása mégse romlik.
Boldog az az ember, aki az idő múlásával sem keseredik bele az életbe, hanem a gyermeki lélek gondtalan békességével szemléli a Te csodáidat.
„Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní-
tani!”
(József Attila: Születésnapomra)
