Uram! Imádkozunk tehozzád, mert vágyunk a veled megélt közösségre, a találkozásra. De Te ránk nézel és arra ösztönzöl, hogy önmagunkkal találkozzunk és mi nem értjük miért van erre szükség. Félünk az önmagunkkal való találkozástól, kényelmetlen és terhes szembenézni saját lelkiismeretünkkel, saját énünkkel. Mert Te tudod az igazságot, tudod, hogy sok minden van, ami szenny benne, sok mindent legszívesebben elrejtenénk lelkünk legmélyebb bugyrába, de te bátorságot adsz és mi megállunk önmagunk előtt. Most itt vagyunk Urunk, kiüresedetten, fejet hajtva és eléd tesszük mindazt, ami súlyos teher életünkben: érzéketlenségünket, kínjainkat, kudarcainkat, gyűlöletünket, hazugságainkat, megfáradt és szétszabdalt elménket, fájó gondolatainkat, félelmeinket. Mint elnyűtt ponyvát kiterítettük eléd önmagunkat és elgyengült végtagokkal eléd roskadunk, mert képtelenek vagyunk a folytatásra. De Istenünk te kegyelmesen lehajolsz, felemelsz, nem akarod, hogy végleg összeomoljunk, újjá formálsz, hogy legyen folytatás ott, ahol mi már feladtuk a harcot és amiről végérvényesen lemondtunk. Te tartod kezedben szívünket és te adsz új szívet, magadhoz ölelsz és letörlöd kétségbeesett könnyeinket, szeretettel betakarsz és hagyod, hogy kiöntsük előtted lelkünket. Ez az új kezdet…