„Vidámíts meg újra szabadításoddal, támogass, hogy lelkem készséges legyen…” (Zsoltár 51, 14)
„Szomorúságotok örömre fordul.” (János 16,20)
Nagyheti melankólia.
Az önvizsgálat tükréből bűnös énem vigyorog vissza rám. Ő az elesett énem, a gyenge énem, a sötét oldalam, akire nem vagyok büszke, akiről hallgatok, mint egy mostoháról, de aki mégis legtöbbször átveszi az irányítást. Ő az, akivel nap mint nap együtt kell élnem, mondhatni cellatársak vagyunk, akitől nem szabadulhatok. Ő az, aki nem hiszi, hogy van remény, aki nem bátorít, hogy a legkomorabb helyzetekből is van szabadulás, aki inkább arra ösztönöz, hogy maradjak a réginél, az ócskánál, mert az új bizonytalan.
Nagyheti öröm.
A Te támogatásodban bízva Istenem, búcsút intek sötét, visszahúzó énemnek és belekapaszkodom a Krisztustól kapott szabadulás örömébe.
A te Fiad keresztjénél megállok, leteszem gyászos életem terhét, minden szomorúságát és kezedet fogva örömmel indulok a nyitott sírból szárba szökkent új élet felé.
