„Fordulj felém és könyörülj rajtam, mert magányos és nyomorult vagyok.” (Zsoltár 25, 16)
„A beteg így válaszolt neki (Jézusnak): Uram, nincs emberem, hogy amint felkavarodik a víz, beemeljem a medencébe. Amíg odaérek, más lép be előttem. Jézus ezt mondta neki: Kelj fel, vedd az ágyadat és járj!” (János 5, 7 – 8)
A kórházi szalon csendjének kétszeres magányában orvosság és fertőtlenítő szag vegyül az áporodott gyógyulni akarás leheletével. Éjszakánként a nyomasztó, masszaként szétterülő sötétséget csupán a frissen fehérített lepedők susogása és egy – egy megfáradt sóhaj töri meg. A perfúziók nesztelenül aláhulló cseppjei jelzik a múló idő hangtalan kattogását. Néma életcseppek. A betegség keresztjének útján fájóbb az egyedüllét, mert „nincs emberem…”
A bajban mindenki, aki eddig barát, ismerős, kolléga, cimbora volt, szépen lemorzsolódik, elmarad. Eleinte ott vannak a kötelességszerű látogatások, a kényszer „hogy vagy” – ok, a kajánul vigyorgó ötvenedik befőttesüveg és kekszescsomag, majd szép lassan ezek is elmaradnak.
Az éjszakák hosszabbak, mint máshol. Az idő lelassul és nehezebben telik, mint máshol. A szavak súlyosabbak, mint máshol, az érintések pontosabbak és tisztábbak, mint máshol.
„Nincs emberem…” Talán jobb is így, mert túl sokan voltak. Úgyis, ebben a színesen kavargó körben csak egyvalaki marad és ennyi elég.
„Jézus, nincs emberem, de örülök, hogy Te itt vagy mellettem!”
Jézus forró ujjai, erőteljesen rántanak ki az ágy rabságából: „Gyere, hagyd az ágyadat, ne törődj vele, ne nézz hátra! Járj! Menj!”
